2014. április 23., szerda

Lou and Hazza



Sziasztok!

Köszönöm szépen a kommenteket, a feliratkozókat és a tetszikeket! :)
Itt egy újabb one shot, ami remélem elnyeri tetszéseteket! :3 A cím nem lett valami nagy, nem tudtam mit kitalálni, csak ezt! Bocsi :) A képet én szerkesztettem (tudom, hogy béna, de nekem bejön, olyan kis vicces :D), hogy legyen a történethez illő kép! ;) 
Asszem ennyit szerettem volna, nem tudom mikor hozom a következőt, de próbálok igyekezni vele! :)
Jól olvasást!

Dreamy Girl





Louis

A suliból hazaérve, lerúgtam magamról a cipőt a bejáratnál, majd egyenesen felmentem a szobámba. A sarokba dobtam a táskám, mivel péntek van, így vasárnap délelőttig hozzá se akarok nyúlni. Fáradtan bedőltem az ágyba, élvezve, hogy lesz egy kis időm pihenni. Az álom pár percen belül el is nyomott...
A telefonom csörgésére ébredtem fel. Álmosan kutakodni kezdtem az ágyban, mire sikeresen megtaláltam a párnám alatt. Csak tudnám, hogyan került oda. Fülemhez emeltem és fáradt, rekedtes hangon, szememet dörzsölgetve szóltam bele.
- Igen?
- Hol a francba vagy? - kérdezte egy ideges hang. Szemeim azonnal kipattantak. Egyből felébredtem.
- Basszus! - csaptam a homlokomra, amely hangosat csattant. - Már ennyi az idő? Mindjárt ott leszek! - tettem le. Felkaptam a kulcsom és futva indultam meg az állomás felé, ami húszpercnyire volt tőlünk. Mikor megérkeztem, őt kerestem tekintetemmel, a hatalmas tömegben. Göndör fürtök után kutattam, amiket mindig kiszúrok, de most sehol se láttam. Levegőért kapkodva halásztam ki zsebemből a mobilom, hogy megkérdezzem, hol van. Hirtelen valaki belemarkolt fenekembe, közben pedig fülembe suttogott.
- Eljövök ide, hogy lássam azt az imádni való feneked, erre elfelejtesz! - csapott rá a fenekemre.
- Aú! - kiabáltam halkan, mosolyogva. Megfordultam, aztán szorosan magamhoz öleltem régi barátomat. Magamba szívtam mámorító illatát. Imádtam, olyan Hazza illata volt, és mindig a régi időkre emlékeztetett. Hosszú ölelkezés után elhúzódtunk egymástól. - Ne haragudj... - hajtottam le fejem, lábammal rugdosva a homokban lévő apró kavicsokat.
- Ne emészd magad, tudod, hogy nem tudok rád haragudni! - emelte fel fejem, hogy szemeibe nézhessek. - Amúgy meg túl régóta ismerlek ahhoz, hogy tudjam, úgy is elkésel! - kócolta össze hajam.
- Hé!! - morgolódtam, miközben eligazítottam az összetúrt tincseim.
- Na, menjünk lenyalt hajú! - nevette el magát, mire morcosan néztem rá. Harry mindig utálta, mikor lenyalom a hajam, szerinte felállítva sokkal jobban nézek ki. Viszont én meg nem szerettem úgy hordani. Elindultunk. Egymás mellett ballagtunk. - Mesélj, mit történt veled, mióta nem találkoztunk? - kérdezte, felém sandítva. Sose szerettem ezt a kérdést, mivel velem nem igazán történik semmi. Egész héten tanulok, hogy bejussak a legjobb egyetemre, hétvégén meg hulla vagyok, így semmi másra nem vágyok, csak a puha ágyamra.
- Semmi... - feleltem fancsali képpel.
- Ennyi? - nevetett fel - Ne csináld már, valami csak történt...
- Ismersz... ez az életem... - sóhajtottam, lefelé nézve.
- Akkor ezt a hétvégét fel kell dobni! Azt akarom, hogy emlékezetes legyen! - mosolygott rám huncut vigyorral. Tudtam, mit tervez, de én nem fogok belemenni, mert mindig én iszom meg a levét.
- Nem-Nem! Csak semmi törvénybe ütközőt! - jelentettem ki. Harryt nem igazán a jó híréről ismerték. A suliból is kirúgták, mert folyton valami rosszban sántikált. Mindig ő állt a balhék élén. Sajnos e miatt sulit kellett váltani, ami másik városban volt, így elég kevésszer tudtunk találkozni, mivel nekem is és neki is meg van a saját élete...
- Annyira szeretlek megrontani! Olyan aranyos vagy, ahogy tiltakozol, aztán meg megadod magad! - karolt derekamba és magához húzott. Szorosan hozzá bújtam, majd mosollyal az arcomon tettük meg a hátralévő utat hazáig. Nagyon szerettem Harryt, ő volt az, aki mindig feldobta az unalmas hétköznapjaimat. Igaz, emiatt elég sokszor bajba kerültem és persze szobafogságra voltam ítélve, de megérte. Szoros barátság alakult ki köztünk, bár mostanság egyre furábban érzem magam mellette, nem tudom mitől van, ilyet még sose éreztem senki iránt...
- Hol kalandozol? - lökött oldalba. Nem szóltam, csak mosolyogva rá néztem. Időközben megérkeztünk. Kinyitottam az ajtót és betessékeltem Harryt.
- Anya nem lesz itthon egész hétvégén, így nem kell aggódnod miatta! Direkt akkor hívtalak, mikor ő nincs itt! Remélem nem baj? De tudod jól, hogy nem igazán bírja, ha veled lógok... - néztem rá, válaszára várva. Arcán egy huncut mosoly jelent meg, majd elém lépett és derekamnál fogva magához rántott. Mindig ezt csinálja, már megszoktam. Viszont az utóbbi pár találkozásunk alkalmával teljesen máshogy reagáltam rá, mint most is. Szívem hevesebben vert, gyomrom görcsbe rándult, levegővételem szaporábbá volt, akár hányszor ilyen közel kerültem hozzá. Nem mertem szemébe nézni, hanem pólóját figyeltem, mely alól kilátszottak tetkói egyes részletei.
- Ez azt jelenti, hogy azt teszek veled, amit akarok! - suttogta fülembe, amitől libabőr futott végig hátamon.
- Ne fogdoss! - toltam el magamtól ijedten. Ezek az érzések megrémisztettek. Meglepetten méregetett.
- Eddig sose zavart... - értetlenkedett. Szívem meghasadt, ahogy láttam szemeiben a szomorúságot. Legszívesebben átöletem volna, de agyam nem tartotta jó ötletnek. - Valami baj van? - lépdelt közelebb, én pedig hátráltam.
- Semmi... szóval... mindegy...  - hebegtem -  fáradt vagyok, ennyi az egész... - mondtam. Ekkora baromságot is csak én tudok kitalálni.
- Rendben. De szerettelek volna elvinni valahova. - nézett rám egy hatalmas gödröcskés mosollyal.
- Menjünk, ezt még talán kibírom. - adtam meg magam, hiszem gyönyörű mosolyának nem tudok ellenállni. Felhúztam vékonyabb kabátom, mert lassan besötétedik, és olyankor hűvösebbre fordul az idő. Hazza hozott magával egy hátitáskát, amit nem rakott le, hanem továbbra is hátán hagyott. Piknikezni akar? Nevettem el magam a gondolatra, elég vicces látvány lenne... Nem bírtam tovább, a kíváncsiság győzött.
- Mi van a táskában? - mutattam az említett tárgyra.
- Majd meglátod! Egyszer ígértem neked valamit, és itt az idő, hogy betartsam! - mondta, mire erőse koncentrálni kezdtem, hogy vajon miről is lehet szó. Nem jutott eszembe semmi... - Füstöl a fejed Lou! - szakította félbe gondolkodásom. Gonosz arccal csaptam rá karjára.
- Nem jut eszembe semmi... - kutattam tovább.
- Nem baj, legalább meglepi lesz! - mondta. Tovább mentünk mikor hirtelen megállított és mögém állt. - Most pedig csukd be a szemed! - utasított kedvesen, amitől ismételten libabőrös lettem, ugyanis lehelete csiklandozta bőröm. Kicsit hezitáltam, majd megadva magam úgy tettem, ahogy mondta. Derekamhoz nyúlva tolt előre, én pedig óvatosan lépkedtem, bár Hazza karjaiban biztonságban éreztem magam. Olyan fura volt ez az egész... A leheleten csiklandozta nyakam, ahogy szuszogott. Kellemes érzés futkosott bennem. Kezei nyomán felforrósodott bőröm, míg így is, hogy csak ruhán keresztül érintett meg. Nem tudom mennyi idő telhetett el, mivel csak a bennem kavargó érzésekre koncentráltam. - Most már kinyithatod! - suttogta. Szemeim elé, egy nagy, régi ház üres fala tárult. Összevont szemöldökkel próbáltam kitalálni, hogy vajon mi is lehet ez.
- Tudom, hogy minden álmod az volt, hogy graffitizhess, ezért kerestem múltkor egy helyet, ahova el tudlak hozni, hogy kiéld vágyad! - mondta mellém állva. Felé fordultam és szorosan karjaim közé fontam. Annyira boldog voltam, mindig is ki szerettem volna próbálni, de hát ez illegális dolog...
- De ez nem törvénybe ütköző? - toltam el magamtól szomorkásan. Hazza felkacagott.
- Szard már le, csak élvezd! - adta kezembe a táskát, mely már nyitva volt. Teli volt spray-vel.
- Imádlak! - mosolyogtam rá, aztán a falhoz mentem és elgondolkodva néztem az üres vásznat. Már lassan kezdett besötétedni, de a lámpák fénye pont ide világított, így nem okozott problémát. Kezembe kaptam először a fekete színt, és fújni kezdtem. Kikapcsolódtam, nem figyeltem semmire, csak a színekre, formákra, melyek a színtelen, kopott falon kezdtek kezem által kirajzolódni. Egyre nagyobb műalkotás bontakozott ki belőle. Mikor úgy éreztem, végeztem, ledobtam a félig üres sprayt és hátrább léptem, hogy szemügyre vehessem. Tetszett, meg voltam magammal elégedve.
- Váóó! - lépett mellém Hazza, tapsolva. - Eszméletlen lett!
- Köszi! - fordultam felé. - Te nem akarsz festeni valamit? - mosolyogtam rá.
- Nem! Nem akarom ezt a remekművet elrontani! - mondta, majd elindult egy romos kerítés részéhez, amire ráült. Rám nézett, megpaskolta a mellette lévő helyet. Mosolyogva leültem mellé.
- Hogy vagytok Daviddal? - kérdeztem rá, arra a témára, ami most valamiért nagyon izgatott.
- Szakítottunk... - mondta, mire boldogság járta át szívem. Próbáltam leplezni, de szerintem nem sikerült.
- Sajnálom...
- Huhh, de meggyőző volt! - csapott combomra finoman. - Máskor erőltesd meg magad jobban! - simogatta combom, amitől bizseregni kezdtem. - Amúgy meg, tudtam, hogy nem ő az igazi, csak amolyan pótlék volt... - cirógatott tovább, kicsivel feljebb. Éreztem, ha így folytatja nem lesz jó vége. Magam sem tudom miért, de élveztem érintését. Erre a felismerésre hirtelen felpattantam. A falhoz mentem, felkaptam egy színt és folytattam tovább művemet. Nem telt bele sok, elkapta kezem, maga felé fordított és a falnak nyomott. A flakon kiesett kezemből, ahogy arca vészesen közel került enyémhez. Idegesen néztem szemébe, melyben aggodalom csillogott.
- Lou, mi bajod van? Annyira merev vagy, nem ilyen szoktál lenni mikor velem vagy! Mit tettem, amiről így viselkedsz?
- Engedj el Hazza! Kérlek... - próbáltam ellökni magamtól. Nem sikerült, erősebb volt nálam. Nem tudtam mit mondjak, még magam se tudom mi történik velem... Lehajtott fejjel cipőm orrát vizslattam.
- Addig nem, míg el nem mondod mi a bajod! - hajolt még közelebb arcomhoz. Remegve felnéztem szemeibe és egyszer csak minden kibukott belőlem.
- Fogalmam sincs, arról mi a franc bajom van! - hadartam erélyes hangon - Nem értek semmit, sose éreztem még ilyet! - vettem lejjebb a hangerőt és a következő szavakat szinte suttogtam. - A gyomrom görcsbe rándul, bár jó értelemben. A szívem kalimpál, majd kiesik a helyéről, levegőért kapkodom, mikor meglátlak, vagy mikor hozzám érsz... Bőröm felforrósodik érintésed nyomán, testem minden porcikája kívánja érintésed... - fújtam ki a levegőt, a mondandóm végére. Hazza arcán szeretetteljes mosoly jelent meg. Felkuncogott. Összevont szemöldökkel figyeltem reakcióját. - Most meg mi van?? Röhögj csak ki! - toltam el magamtól morcosan. Nagyon rosszul esett, hogy pont ő nevet ki, mikor számomra ő jelent mindent. El akartam menni, de elkapta a karom és visszarántott ugyanabba a pozícióba, amibe az előbb voltunk.
- Tudod mi a bajod, Lou? - mosolygott, szemei csillogtak a boldogságtól.
- Tudom, hogy még sose éreztél ilyet és örülök neki, hogy ez pont nálam érzed először! - simogatta végig kezét arcélemen, amit lehunyt szemmel élveztem. - Szerelmes vagy... - pattantak ki szemeim e szó hallatán. Szerelmes?? Én?? A legjobb barátomba?? Na, nem azt már nem! - vitatkoztam magamban.
- Nem!! - tört ki belőlem. - Nem!! Én nem vagyok olyan... én... - kezdtek folyni könnyeim. - Engedj el Harry, kérlek... - szipogtam.
- Lou...
- ENGEDJ EL! - kiabáltam, mire elhúzódott tőlem. Sírva rohantam el onnan. Nem tudtam, hogy hova menjek, egyszerűen csak el akartam menni, jó messzire. Egy parkhoz értem, ahol megálltam levegőért kapkodva. Leültem a padra, tenyerembe helyezve arcom. Nem tudtam felfogni, hogy ez hogyan történhetett meg velem, ez nem normális dolog. Jó, tudom, hogy Harry meleg, és ezt el is fogadtam, sose volt gond, engem ez nem zavart. Mégis az, hogy én is netán az lennék megrémisztett. Végig gondoltam mi lehet ennek a következménye. Magam előtt láttam a ledöbbent arcokat, az ujjal mutogatókat. Édesanyám síró arcát, ahogyan azon gondolkodik, hogy hol rontotta el... Mindenki megvetve néz majd rám... Dideregve felálltam a hideg padról, aztán komótosan hazaballagtam. Ahogy a ház elé értem megláttam Hazzát a bejáratunk előtt lévő küszöbön ülni, felpakolva. A kinti világítás láttatni vélte szomorú, könnyektől duzzadt, piros szemeit. Mérges voltam magamra, amiért így bántam vele. Lehajtott, bús fejjel közeledtem felé, majd kinyitottam az ajtót, aztán halkan megszólaltam.
- Gyere be, mert megfázol! - mentem be, nyitva hagyva magam után az ajtót, várva, hogy ő is bejöjjön. Egymással szemben álltunk, némán.
- Sajnálom... - törtem meg a hosszú, kínos csendet. - Én ezt nem tehetem, nem lehetek szerelmes a legjobb barátomba, aki... fiú... - csuklott el hangom - Nem helyes... nem akarom, hogy összesugdolóddzanak a hátunk mögött, hogy ujjal mutogassanak ránk... Nem akarom, hogy anya kiutáljon...vagy bárki... nem akarok egyedül maradni...- ki akart törni belőlem a sírás, de nem engedtem, erős akartam maradni. - Neked könnyebb, hiszen... - folytattam volna, viszont közbe vágott.
- Könnyebb?? Honnan a jó büdös francból gondolod, hogy ez nekem könnyebb?? - emelte fel hangját, amitől kicsit megilletődtem. - Semmit se tudsz! Davidet bemutattam a szüleimnek egy hónappal ezelőtt, és azóta, hallani sem akarnak rólam!! Odaköltöztem a barátomhoz, akivel ezek után összevesztünk, szakítottunk! Nincs lakásom, nincs senkim, egyedül maradtam, Louis! Elhagyott mindenki... - folytak a könnyei, ahogy nekem is. Szörnyű volt hallani, hogy mi mindenen ment keresztül. Én hülye meg még rá tettem egy lapáttal... - Én itt vagyok neked, mindig is itt voltam, csak nem vetted észre! Nem láttad az apró jeleket, melyeket feléd küldtem! Tudod hányszor gondoltam rád, mikor el kellett innen költöznöm? Minden egyes másodpercben te jártál a fejemben, mái napig is! Hiába mentem egyik kapcsolatból a másikba, senkit nem tudtam úgy szeretni, ahogy téged... Az meg egy nagy baromság, hogy nem lenne senkid,  hiszen én itt vagyok neked! - nézett rám könnytől csillogó szemekkel.
- De mindenki...
- Lou, az istenit! - förmedt rám - Tedd fel magadban a kérdést, inkább élsz boldogtalanul megfelelve másoknak vagy boldogan leszarva a körülötted lévők véleményét?? - mondta, viszont ezt a kérdést már számtalanszor feltettem magamnak, és mindig az első győzött.
- Sajnálom... - ennyit tudtam kinyögni.
- Akkor elmegyek... - fordult meg, majd elindult a bejárat felé.
- Nem hagyom, hogy elmenj, itt maradsz a hétvégén, aztán kitalálunk valamit...

Másnap ugyanolyan mélabús hangulat uralkodott a lakásban, mint tegnap. Hiába próbáltuk tettetni, hogy minden rendben, mindkettőnkön látszódott, hogy ez nem így van. Este mikor leültünk filmet nézni - persze azt se tudtam, miről szól, ugyanis folyton a tegnapi dolgok pattogtak agyamban - Hazza közelebb húzódott hozzám, úgy, ahogy mindig is szokta. Csak ez most kényelmetlen volt. Kezei combomra simultak, amitől felpattantam.
- Bocs, kell egy kis friss levegő! - mentem kifelé. Becsuktam magam mögött az ajtót, és a tegnapi helyünkre siettem. Ahogy odaértem, megakadt a szemem valami firkán, a falon, a nagy színes művemtől kicsit távolabb. Közelebb léptem. Nem lehetett nagyon kinézni belőle, hogy kit is ábrázol, én mégis azonnal felismertem magam benne. Mellé pedig egy kis szöveg volt írva, "I'm in love with Lou and all his little things", alatta pedig Harry neve. Kezem végig húztam a rajzon, egészen a feliratig. Szörnyen éreztem magam, Harry nagyon szeret, és igazából én is őt, mégis eltolom magamtól. Miattam  szenved, összetörtem a már így is darabokra hullott szívét. Zokogva guggoltam le a fal mentén. Tenyerembe helyeztem arcom, és hagytam folyni könnyeim. Miért történik mindez velem? Miért ilyen nehéz? Hirtelen egy meleg test simult hozzám. Nem szóltam semmit. Átölelt, hátam simogatva, mely nyugtatólag hatott rám. Belemarkoltam felsőjébe, szorosan fogva, hogy el ne menjen, bár tudtam jól, nem menne sehová.
- Minden rendben lesz, ígérem! - nyugtatgatott. Könnyeim lassan elfogytak. Eltoltam magamtól és felálltam. Ős is így tett. Felé fordultam. Hosszú csend után közelebb léptem hozzá, halvány mosollyal arcomon.
- Elég bénán nézek ki! - mutattam a falon lévő festésre. Elnevette magát, mire én is. - De nekem így tetszik! - mosolyogtam továbbra is. Egymás szemébe nézve álltunk, várva a másikra. Nem mozdultam, és Hazza sem. Meguntam, ezért épp lépni akartam, mikor megelőzött. Ajkait enyémhez nyomta, finoman. Mámorító érzés volt, puha, édes ajkai az enyémen. Lassan szétnyitottam a szám, ezzel utat adva nyelvének. Felfedezőútra indult számban, majd lassú, szenvedélyes táncba hívta enyémet. Testem forróság járta végig, szívem hevesen vert. Élveztem csókja minden percét, nem akartam, hogy vége legyen, örökre így akartam maradni. Kezem hajába túrtam, élvezve göndör tincseit, melyek ujjam köré fonódtak, mintha azok se akarnák, hogy elváljunk egymástól. Kezei derekamra vándoroltak, így húzva magához még közelebb. Lassan eltávolodtunk egymástól. Szemeim még mindig csukva voltak, éreztem ajkaim bizsergését. Hatalmas mosollyal arcomon nyitottam ki szemeim. Hazza szintén mosolygott, fülig ért a szája.
- Na, milyen volt az első csókod? - büszkén vigyorgott, amit sajnos el kellett, hogy rontsak, mivel nem vele volt az első. Épp nyitottam volna szólásra a szám, mikor meggondoltam magam.
- Tökéletes! - csókoltam meg ismét. Ha úgy nézzük, akkor az a csók nem is volt igazi, ugyanis üvegeztünk, az nem számít, mivel muszáj csók volt, vagyis inkább szájra puszi.
- Menjünk haza! - kulcsoltam össze kezünket. Egész este fent voltunk, egymás ajkaira tapadva. Másnap mikor anya hazaérkezett, kicsit meglepődött, mikor meglátta Harryt nálunk. Elmondtam neki mindent, és szerencsémre örömmel fogadta vallomásom, amitől boldogan ugrottam nyakába. Anya megengedte - miután elmeséltem, hogyan reagáltak Harry szülei az ő bejelentésére - hogy nálunk maradjon, addig ameddig csak akar. Minden tökéletes volt, a dolgok nem is alakulhattak volna ennél jobban.
Minden egyes nap, mikor volt időnk, kilátogattunk a falhoz, mely már a saját kis titkos helyünké vált, és csodálattal figyeltük, a helyet, mely megváltoztatta az életünket... 


5 megjegyzés:

  1. JESSZUSOM!! :O
    FANTASZTIKUS LETT!! IMÁDOM!!!
    Wááááooooo!! :oooooo Tökéletes!! Imádom! Nem jurok szóhoz! Wow! Wáó! Wooooow! wow!
    Azta hétszázát!! Wáó. Eszméletlen lett!! *w*
    Nem tudom, de valamiért eddig ez tetszik a legjobban. Talán a látószög miatt. Hogy így elolvasva, milyen szörnyű lehet azokon keresztül menni a melegeknek, amikor kitagadják, vagy mutogatnak rá. De ahogy Harry mondta, inkább él boldogan és leszarja mások véleményét.
    Én tisztelem a melegeket.És állati aranyosnak tartom őket! *w*
    Love is Love. Ezt egyszer feltetováltatom magamra. *-*
    Imádtam!! *o*
    Puszi és hatalmas ölelés! :3 xoxoxo
    Reni

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon szépen köszönöm, örülök, hogy ennyire tetszett! :3 Meg mondom őszintén nekem is most ez tetszik a legjobban, valahogy belopta magát a szívembe, pedig nem vagyok olyan, aki a saját történeteit jónak tartja! :)
      Ugyanígy vagyok, mint te, tisztelem őket, és örülnék, ha minden ember így vélekedne róluk, mint ahogyan mi! :) Hiszen ők is ugyanolyan emberek, semmiben nem különböznek tőlünk! :)
      Puszi ;)

      Törlés
  2. Jajj olyan jó lett :D Kis aranyos:3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, nagyon boldog vagyok, hogy tetszett! :D Szerintem is :3

      Törlés
  3. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés