2014. június 7., szombat

One night...


Visszatértem! :)

Kedves Olvasóim! (remélem maradtak még) Sajnálom, hogy ennyit kellett várni az új történetre, de az ihlet hiány szörnyű dolog... Na, de most egy új one-shottal jelentkezem. Ez egy szomorú történet, mivel szerettem volna ismét kipróbálni magam ebben. Akartam egy kis újítást. :) Bevallom, megkönnyeztem, pedig ilyen még sose fordult elő velem...
Kérlek benneteket, hogy mondjátok el róla a véleményeteket! :) Előre is köszönöm! :3
Köszönöm az új feliratkozókat meg mindent! :3
Jó olvasást!

Dreamy Girl



Harry

- Mia? Mehetünk? - toporogtam a nappaliban, az órámat figyelve. Nem kellett sok, meg is jelent a lépcső tetején.
- Na? - lépdelt lefelé, mint egy királynő. A szám is tátva maradt, annyira gyönyörűen festett a fekete színű, ezüstös gyöngyökkel díszített estélyiben. Gesztenye barna haja, most egyenesen hullott le egészen derekáig, sminkje -mely szolid volt - kiemelte barna íriszeit, melyek boldogan csillogtak.
- Káprázatosan nézel ki! - nyomtam egy puszit arcára, mikor leért a lépcső aljára. Már óvodás korunk óta ismerjük egymást, szüleink révén, akik miatt folyton együtt lógtunk. Így váltunk legjobb barátokká az évek során. Egyszer, elcsattant egy csók, de mivel egyikőnk se érzett semmi bizsergést, így nem is erőltettük tovább. A barátságunk ugyanúgy folytatódott. Később kiderült, hogy inkább a fiúk vonzanak, amit Mia azonnal elfogadott és szerencsémre Anya is. Bár kicsit szomorú volt, mert azt szerette volna - ahogyan Mia édesanyja is - hogy mi egy pár legyünk, de hát az élet sose úgy alakul, ahogy az ember tervezi...
- Komolyan? - pirult bele kérdésébe. Annyira szerettem őt, olyan kis ártatlan és törékeny. Szinte a bátyjaként vigyázok rá, féltem mindentől, főleg a fiúktól, akik folyton körülötte ólálkodnak, viszont szerencsémre, Mia a korához képest nagyon is okos, és nem dől be minden jöttmentnek.
- Persze! Te leszel a legszebb a teremben, nem, az egész világon! - mosolyogtam rá, mire hatalmas cuppanós puszit kaptam arcomra. - Akkor, mehetünk? - kérdeztem, ő pedig hevesen bólogatott. Elköszöntünk Anyutól, aki jó szórakozást kívánt nekünk. Beültünk a kocsiba, ami elvitt minket a végzős bálra, amely minden fiatal számára nagyon fontos esemény. Engem annyira nem izgatott, de Mia felkért, hogy kísérjem el, én pedig boldogan igent mondtam. Idegesen fújtam ki a levegőt, mikor megérkeztünk uticélunkhoz. Kiszálltam, majd kezem nyújtva gyönyörű partneremnek, segítettem ki az autóból. Belém karolt és így mentünk a be suli tornatermébe, ahol már nagyban ment a buli. A terem csodásan nézett ki, lufikkal volt díszítve az egész, az asztalok pedig megterítve, egy kis dísszel a közepén dobták fel a hangulatot. Megkerestük a srácokat, akik integetve vártak már minket. Lepacsiztunk, aztán leültünk hozzájuk, beszélgetésbe elegyedve, már amennyire a dübörgő zene engedte. Nagyon élveztem az este minden egyes percét, sokat táncoltunk Miával, meg persze felkértem a banda többi lánytagját is egy-egy körre. A bál királya és királynője a suli legmenőbb tagjai voltak, amin szerintem senki nem lepődött meg, nem mintha engem nagyon is érdekelt volna ez a cím... Már éjfél lehetett, mikor lihegve foglaltunk helyet az asztalunknál, ugyanis a táncban teljesen kifáradtam.
- Kérsz valami innivalót? - hajoltam közel Miához, hogy hallja mit is mondok. Bólintott egyet. A tömegen keresztül odatolakodtam a pulthoz és két kis piros poharat magamhoz véve, keresgéltem az italok között. Éppen arrébb léptem, mikor nekiütköztem egy srácnak.
- Ne haragudj! - kértem tőle bocsánatot.
- Semmi baj! - fordult felém, mire lefagytam, de nem csak én, hanem ő is. Ez a srác, irtó helyes volt. Íriszei, mint a tenger kéksége, napsütésben, úgy ragyogtak. Haja fel volt zselézve, ami még dögösebbé tette. Hatalmas mosoly ült arcára, amitől szemeinél megjelentek az apró nevető ráncok. Elolvadtam... - Öö... S-szia! A nevem L-Louis! - nyújtotta felém kezét idegesen.
- H-hello! Harry! - fogadtam vele kezet. Amikor megérintettem valami furcsa, mégis jóleső bizsergés futott végig testemen. Zavartan elmosolyodtam, elengedve kezét. - Háát, akkor... örülök, hogy megismerhettelek. - intettem egyet, mint egy idióta, majd az asztalunk felé vettem az irányt, miközben lekorholtam magam, hogy hogyan lehettem ekkora hülye...
- Ki volt az? - kérdezte érdeklődően Mia, mikor leültem mellé.
- Csak egy srác... - vontam vállat és a tömeg felé nézve kerestem őt. Tekintetünk összeakadt, mire édes mosoly jelent meg arcán, ahogy nekem is.
- Aham... - ütött vállba Mia. - Menj már oda hozzá! Vagy én tuszkoljalak elé? - unszolt.
- Teljesen leégettem magam előtte, biztos nem fogok odamenni... - hajtottam le fejem, és éreztem, ahogy pírba borul arcom. Mia egy nagy sóhajjal elkapta karom, és vonszolni kezdett a táncparkett felé. Próbáltam ellenkezni, de nem ment. Mentegetőztem, hogy ne tegye ezt velem, de hiába, őt, ez nem érdekelte. Amikor odaértünk elé, valamit belesúgott Louis fülébe, aki mosolyogva figyelt engem. Mia karon fogott és együtt kimentünk az udvarra, majd elsétált, otthagyva engem  Louisval, kettesben. Idegesen, kezeimmel babrálva álltam vele szemben. Nem tudtam semmit kinyögni, de szerencsémre ő igen, ezzel megszakítva a kínos csendet.
- Nem sétálunk egyet? - kérdezte édes hangján. Hevesen bólogattam. Tiszta idióta vagyok... Arcán megint megjelent szívdöglesztő mosolya, amitől szívem hevesen kezdett dobogni, tenyerem izzadt, torkom elszorult. Lassan sétáltunk a focipályához, ahol a kapu előtt megálltunk.  Nekidőltem a kapufának, ő pedig szembe állt velem. Mosolyogva figyeltük egymást. Tekintetem szájára tévedt, amin elég hosszú ideig elidőztem, önkéntelenül megnyalva alsó ajkam. Huncut mosollyal lépett közelebb hozzám, eltörölve a köztünk lévő, oly idegesítő távolságot. Arca lassan közeledett felém, amitől lehunytam szemeim. Meleg leheletét ajkaimon éreztem, majd összeérintette szánkat. Nem nevezném csóknak, ami köztünk történt, igazából egy puszi volt, mégis a fellegekben éreztem magam. Előrébb hajoltam, ezzel jelezve, többet szeretnék. Nem kellett sokáig várnom, ajkai ismételten birtokba vették számat, amit szétnyitottam, utat engedve nyelvének, mellyel enyémet kezdte masszírozni. Óvatosan hajába vezettem ujjaim, játszadozva tincseivel. Testem felforrósodott, mikor neki nyomott a kapufának, ezzel összeérintve minden porcikánkat. Felsóhajtottam a jóleső érzéstől. Mikor elvált tőlem, homlokát enyémnek döntötte és szaporán véve a levegőt szólalt meg.
- Bemegyünk? - kérdezte mosolyogva.
- Menjünk. - suttogtam, mire gyors puszit nyomott, csókjától felduzzadó, bizsergő ajkaimra. Annyira boldog voltam, hogy azt el se tudom mondani, még mindig a felhők között repdestem. Beérve a terembe, Mia azonnal letámadott minket, hogy csináljon rólunk egy képet. Természetesen beleegyeztünk.
- Annyira cukik vagytok együtt! - vigyorgott, majd puszit nyomott arcomra és kezembe nyomta a frissen készült képet, aztán el is tűnt. Zavartan néztem Louisra, aki mosolyogva puszit nyomott ajkaimra. Elkérte a képet, elővett egy tollat és ráfirkált valamit a hátuljára, majd megfordította és az elejére is. Odaadta nekem, miközben közölte velem, hogy sajnos haza kell menni. Szomorúan néztem rá, mire megcsókolt. Nyelvével bejutásért könyörgött, amit meg is adtam. Hosszas csókcsata után elváltunk egymástól és fülemhez hajolva belesuttogta szavait.
- Találkozunk még! - puszilt meg, aztán elment, én pedig távolodó alakját figyeltem.  Ezek után már nem volt kedvem maradni, ezért megkerestem Miát, akivel közöltem a tényeket. Bólintott, aztán az asztalunkhoz mentünk, hogy elköszönjünk a bandától. Az éjszakába kilépve, a hűvös levegő jól esett felhevült testemnek. Elővetem a képet és megnéztem mi van ráírva.
- Megadta a számát! - lebegtettem a levegőben, boldogan. Mia felkuncogott és kikapta kezemből.
- "Köszönöm neked, életem legszebb estéjét! Csók, Louis" - olvasta fel a fénykép elején lévő szöveget. - Aww! De édes! - ájuldozott mellettem. Bárgyún mosolyogva vettem ki kezéből és szívemhez szorítottam. Nem ismertem Louist, mégis úgy éreztem, ő más, mint az eddigiek, ő különleges és az ég küldte nekem. Egyetlen csókja annyi érzelmet indított el bennem, mint még soha semmi, ezelőtt...
- Annyira boldog vagyok, hogy végre találtál valakit! - puszilt meg, mire átkaroltam. Éreztem bőre hidegét, ezért megálltam, hogy levéve zakómat vállára helyezzem.
- Nehogy megfázz nekem! - mosolyogtam rá, majd tovább mentünk. Már félúton jártunk, mikor a park mellett sétálva nevetés ütötte meg fülem, amitől rossz érzésem támadt, ezért sietve lépkedtem Miával az oldalamon. A nevetés hangosabbá vált, mire gyomrom összeugrott és legbelül megszólalt a vészcsengőm. - Siessünk! - suttogtam fülébe. Láttam rajta a rémületet, ezért gyorsabb tempóra váltottunk. Reméltem, ha halkan elosonunk, akkor nem vesznek észre bennünket. Most kezdtem csak megbánni, hogy nem kocsival jöttünk.
- Hova-hova aranyoskáim? - hallotta meg egy mély, ijesztő hangot mögülem. Megfordultam, Miát szorosan magam mögé állítottam, hogy véletlenül se tudják bántani őt. El kellett volna futnom, de úgy is utolértek volna, hiszen hárman álltak előttünk, gonosz mosollyal vizslatva minket. Semmi esélyünk nem lett volna... Kinézetükről sütött a rossz indult, a gonoszság és az is, hogy nem csak ijesztgetni fognak... - Na mi van, megkukultatok? - lépett közelebb a középső srác, aki velem egyidős lehetett, csak kétszer akkora volt, mint én.
-  K-kérlek, e-engedjetek el minket... - könyörögtem remegő hangon. Hiába próbáltam magabiztosnak mutatkozni, hangom mindent elárult. Gonoszan felnevettek. Testem remegni kezdett, ahogy egyre közeledtek felénk. Miát, szorosan magam mögött fogtam.
- Szép kis cicád van! - nyalták meg szájukat, nyál csorgatva figyelve Miát. - Had játszadozzunk el vele egy kicsit! - lépdeltem hátrafelé, miközben ők felénk. - Hidd el nagyon is élvezni fogod! Te meg végig nézheted! - kacsingattak, cuppogtak és nevettek rajtunk. Mia hátamba fúrta arcát és sírni kezdett. Tennem kell valamit, legalább őt meg kell mentenem. Míg engem bántanak, ő megmenekülhet. Oldalra fordítottam fejem, majd suttogva megszólaltam.
- Elengedlek, és fuss, ahogy csak tudsz, én addig feltartom őket! Ne nézz hátra, csak rohanj, rendben? - felemelve arcát, könny áztatta, félelemmel teli szemeivel nézett rám, aztán megszólalt.
- Nem akarlak itt hagyni... - láttam aggódását tekintetében.
- Nem lesz semmi bajom, csak fuss, ahogy csak bírsz! kérlek... - küldtem felé egy biztató mosolyt és elengedtem derekát szorító kezeim. Futásnak ered, amitől a fiúk fellázadtak, de eléjük állva elálltam útjukat. - Itt vagyok!!! Tessék!! - mutattam magamra. Sokkal jobban éreztem magam, tudván, hogy Mia biztonságban van, még ha nekem ma, itt és most végem lesz...
- Elengedted?? Te nyomorult buzi, ezért most megfizetsz!! - köpködte szavait, majd behúzott egyet arcomba. Fájdalmasan felnyögtem, az orrom ért ütésről. Megszédültem és könnyeim is kicsordult az éles fájdalomtól. Soha nem verekedtem, soha nem is vertek meg, így nem is tudtam, mire számítsak, de ez pokolian fájt. A két segédje lefogott, miközben hol hasam, hol arcom használta bokszzsáknak. Ordításaim bezengték az utcát, amitől a kutyák ugatni kezdtek. Próbáltam kiszabadulni a szorító kezekből, de mind hiába, sokkal erősebbek voltak nálam. Mindenféle mocskos szavakkal illetett, miközben ütött tovább. Minden egyes porcikám sajgott a fájdalomtól, orrom vérzett, szám felrepedt. Éreztem a vér szagát, és ízét a számban. Fehér ingem csupa véres volt, ahogyan a bántalmazóm ökle is.
- HÉ!! - hallottam meg egy ismerős hangot, amitől nyugalom szállta meg testem. . - ENGEDJÉTEK EL !! - kiabált, majd nekirontott az egyiknek. Hirtelen minden támasztó erő elhagyott, így térdre rogytam. Láttam, ahogy mindhárman rátámadnak Louisra. Fel akartam kelni, segíteni neki, de amint felálltam, visszalöktek. Minden erőm elhagyott. Végig néztem, ahogy verik, láttam, ahogy arca fájdalomtól eltorzulva, vérben úszik. Könnyeim potyogni kezdtek, szörnyű volt látni és nem tudni semmit tenni ellene. Az egyik hatalmas ütést mért fejére, amitől Louis megtorpant, majd a földre esett.
- LOUIS!! NEEE!! HAGYJÁTOK BÉKÉN!!! - ordítottam teli torokból, zokogva. Nem hagyták abba, még párszor belerúgtak, aztán mikor megijedtek, hogy nem mozdul, elrohantak, ott hagyva minket, vérben fagyva... A maradék erőmet összeszedve kúsztam oda mozdulatlan testéhez. Megijedtem a látványtól. Feje csupa vér volt...
- Ébredj fel! - ráztam meg óvatosan testét. - Kérlek... kelj fel... - folytak könnyeim. Pulzusát kitapintottam és láttam, hogy lassan, de mozog a mellkasa fel-le. Kicsit megnyugodtam. Elővettem telefonom, amin felhívtam a mentőket, akik biztosítottak arról, hogy pár percen belül itt lesznek.
- Kérlek... ébredj fel... nem hagyhatsz itt... - suttogtam. - Mindjárt itt a segítség... bírd ki... - fogtam meg meleg kezeit, majd lehajoltam és puszit hintettem ajkára. - Kellesz nekem Louis... - mondtam ki az utolsó szavakat, aztán szédülni kezdtem, a világ pedig elsötétült előttem...
Lassan, hosszas pislogás után kinyitottam szemeim. Az éles fény, eleinte irritált. A szag, mely beférkőzött orromba, ismerős volt... Kórházban vagyok... Eszméltem fel. Miért vagyok itt? Mi történt? Gondolkodtam, erősen kutakodva agyamban. Hirtelen beugrott minden. A bál, a tánc, Louis - amitől mosoly kúszott arcomra, mely fájdalmas volt - a csók, a fénykép, a hazaséta és... a három barom, aki megtámadott minket. Louis! - hatolt belém a felismerés.
- H-hol v-van Louis? - küszködtem a beszéddel, hangom alig volt hallható, még számomra is. Nagyot nyeltem, amire fájdalom járt végig. Szörnyű volt, minden egyes porcikámba fájdalom költözött, ahogy próbáltam megmozdulni.
- Harry? - állt mellém Anya, vörös, duzzad szemekkel. - Istenem! Kicsim! Annyira féltettelek! - potyogtak a könnyei, majd megfogta kezem és adott pár puszit arcomra. - Jól vagy? Kérsz valamit? Mia, szólj a nővérnek! - utasította legjobb barátnőmet.
- H-hol van? M- Mi van vele? - kérdeztem. Valahogy semmi más nem tudott érdekelni csak ő. Anya odahúzott egy széket mellém, kezem övébe temette, majd puszit hintett rá.
- Kómában fekszik... - nézett szemeimbe. - Életveszélyes állapotban... - csuklott el hangja a végére. A szavak hallatán szívem összeszorult, gyomrom görcsbe rándult, könnyem pedig utat törtek maguknak. Nem.. ez nem lehet igaz, csak álmodom, ez csak egy szörnyű álom... Hunytam be szemeim erősen, remélve, mikor kinyitom őket, otthon fekszem ágyamban, megnyugodva, hogy csak álmodtam. De sajnos nem így történt, még mindig a kórházban voltam.
- L... látni akarom őt! - szipogtam.
- Nem kellhetsz fel, pihenned kell!  Az orvosok vigyáznak rá! - próbált nyugtatni Anya, de én ezzel nem értem be. Hosszas veszekedés után, Mia lépett be a kórterembe, egy nővérrel a sarkában. Oda jött hozzám és ő is puszit nyomott arcomra. Elmondta, mennyire sajnálja, és hogy nem akart ott hagyni. Nyugtatgattam, hogy ő semmiről sem tehet, Anya is ugyanezt mondta, majd átölelte sírástól remegő testét. Kikísértette őt, miközben az ápolónő megvizsgált. Azt mondta, minden rendben van, csak pihennem kell.
- Louis? Mi van vele? Felébred? - kérdeztem a nővértől félve. Szerettem volna választ kapni, de féltem is tőle...
- Kómában van... Életveszélyes állapotban, ugyanis az ütés, pont olyan területen érte, ami súlyos... Az orvosok most is ott vannak, hogy stabilizálják állapotát. - nem akartam hinni szavainak. Miért pont ő? De hiszen csak egy kis ütés volt... A fájdalom mely átjárta testem, százszorta szörnyűbb volt, mint a sérülések okozta fájdalmak.
- F-fel fog ébredni?
- Ezt nem tudhatjuk... Volt, aki pár napig, volt, aki hetekig kómában feküdt, de sajnos olyan is előfordul, hogy évekig nem ébred fel...vagy soha... - szívszorító volt hallani ezeket, és belegondolni, hogy Louis is így járhat...
- Láthatom őt? - néztem rá könyörgő, könnyektől homályos szemekkel.
- Talán holnap. Most próbálj meg pihenni! - mosolygott rám kedvesen, majd elment. Anyuékkal még beszéltem egy kicsi, aztán ők is hazamentek.

* 1 hónappal később*

- Szia, Louis! - köszöntem be, mikor benyitottam a kórtermébe. Rutinos mozdulattal kihúztam a széket az ágy alól és leültem rá. - Hogy vagy? Jól aludtál? - kérdeztem mosolyogva, csodás arcát fürkészve. - Képzeld, Mia talált egy nagyon kedves srácot, de azért figyelni fogom, minden egyes mozdulatát. - nevettem el magam. - Jajj, Anyukád egy tündér, sütött nekem finom sütit. Azt mondta ez a kedvenced. Nekem is nagyon ízlett. - simogattam meg kézfejét, aztán elsimítottam arcába lógó haját. - Ma is jön, meg a húgaid is, imádom őket, nagyon kedvesek. - nyeltem egy nagyot, mert éreztem, nem fogom sokáig bírni. Sírni kezdtem. Ez megy egy hónapja, minden nap sírok és itt ülök az ágya mellett, várva, hogy kinyissa csodaszép, tengerkéken csillogó szemeit. De sajnos, ez még nem történt meg, az állapota sem javult... Mégis bízok benne, hogy erős és kitartó. Számtalanszor megköszöntem neki, amiért megmentett, de közben meg magamat hibáztattam a dolgokért. Egy hülye voltam, egy barom, amiért nem hívtam egy kocsit, vagy Anyát, hogy hazavigyen, és akkor mindez nem történt volna meg... De már hiába emésztem magam rajta, ugyanis a múltat nem tudom megváltoztatni...- Hiányzol... nagyon... - suttogtam magam elé. - Tudom, alig ismerjük egymást,  de ott, akkor este, mikor megcsókoltál... - gyűltek könnyek szemeimbe, ahogy eszembe jutottak az emlékek. - olyan volt, mintha mindig is ismertelek volna, mintha az ég is egymásnak teremtett volna bennünket. Te voltál az, aki fényt hozott, az addig unalmas, szürke életembe... - szorítottam meg lágyan kezét. - Ne hagyj itt... kelj fel... nélküled nem fogom tudni végigcsinálni ezt... - könyörögtem folyton elcsukló hangon. - Szorítsd meg a kezem, ha hallasz, mert tudom, hogy hallasz! - vártam, de semmi nem történt. - Kérlek... nyisd ki gyönyörű szemeid... Látni akarom őket, érezni akarom csókod, melytől ajkaim bizseregnek, érintéseid, melytől felforrósodik bőröm. Kellesz nekem! - dőltem mellkasára, hallgatva lassú szívverését, ami nyugodtsággal töltött el. Álomba zokogtam magam.
A nővér ébresztett fel, hogy mennem kellene, de addig könyörögtem, míg meg nem engedte, hogy itt maradhassak éjszakára. Már mindenki ismert minket a kórházban, ismerték e két fiatal fiú szívszorító történetét.
- Hozok inni, mindjárt jövök! - pusziltam homlokára, majd kimentem. Mikor kezembe vettem az üdítőt, valami rossz érzés járta át testem. Tudtam, valami baj van. Sietve rohantam a kórterembe, szinte beestem az ajtón. A kép, ami elém tárult sokként ért. Számtalan orvos volt bent, a szívmonitor egyenes vonalat mutatott, és sípolással jelezte, hogy vége... Kiesett kezemből a pohár és sírva rohantam, ellökve az orvosokat, Louishoz.
- NEEM!! - ordítottam zokogva. - LOUIS!!! - akartam odamenni, de lefogtak. Szétnyitották felsőjét, hogy defibrillálással újra indítsák szívét. Őrjöngve kapálóztam az orvosok karjaiban. Láttam, ahogy teste megugrik, de a csík, mely szíve leállását jelezte, nem akart görbülni. Hosszas próbálkozás után, az orvosok leálltak. Hirtelen csend borult a helységre, a monitor őrjítő csipogás is megszűnt.
- Sajnálom... A halál beállta, éjfél... - mondta ki az orvos, az utolsó szavakat.
- NEM! - kiabáltam. - LOUIS!! - engedtek el, mire odarohantam hozzá, átkaroltam testét, szorosan. Könnyeim, úgy folytak akár egy vízesés. - Kelj fel, kérlek, szükségem van rád... - suttogtam fülébe. - Szeretlek... - remegett testem, miközben egy utolsó csókot leheltem ajkaira. Itt és most darabokra hullott minden, a szívem, mely érte dobogott, a világom, mely ő nélküle nem ér semmit.
- Sajnálom... - simította kezét vállamra egy nővér. - Mindent megtetettünk, amit tudtunk... - mondta fájdalmas hangon.

*1 héttel később*

Az eső esett, megsiratva ezt a napot. Mindenki feketében, gyászos arccal figyelte a pap beszédét és a koporsót, melyben egy csodálatos fiú aludta örök álmát. Louis édesanyja mellett álltam, aki zokogva karolt belém, egyetlen, drága fiát siratva. Lassan odaléptem koporsójához, melyre egy vörös rózsát és az első és utolsó közös fotónkat helyeztem, majd  rászórtam egy maroknyi földet.
- Szeretlek Louis, mindig is itt leszel szívemben! - simítottam végig örök nyughelyén. - A mennyben találkozunk! - léptem el onnan, könnyes szemekkel. A temetés végén, édesanyja odajött hozzám és egy nyakláncot tett markomba.
- Ez Louis kedvenc nyaklánca volt, szeretném, ha elfogadnád, hiszen ő is ezt akarta volna... - sírtam el magam, szorosan markolva az ezüst keresztet. Átöleltem, lágyan simogatva hátát. Miután mindenki elment, én ott álltam, Louis sírja mellet, még mindig zokogva. Nyakamba akasztottam nyakláncát, amit összekulcsolva szorítottam mellkasomhoz. Az eső egyre csak esett, arcomra hulltak hideg cseppjei, melyek összefolytak könnyeimmel.
- Szeretlek... - suttogtam elcsukló hangon, mire egy szellő simogatta meg arcom. Elmosolyodtam, hiszen tudtam, hogy Louis küldte ezt nekem, szeretete jeléül. Éreztem, hogy velem van és figyel fentről, vigyázva rám, mint egy őrangyal. 

14 megjegyzés:

  1. Persze, hogy vannak olvasóid :) Jajj sírok :'( Nagyon jó lett:) Megérte várni :) ♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, annyira örülök, hogy tetszett, kicsit féltem tőle! ;)

      Törlés
  2. Mindig itt leszunk, es varjuk a jobbnal jobb torteneteidet mint ezt :) Sirtam

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, örülök, hogy tetszett! ;)

      Törlés
  3. még egy olvasó jelentkezik.
    összetört a szívem. :(
    de amúgy nagyon jól írsz.^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, nagyon boldog vagyok, hogy tetszett, mert kicsit féltem tőle, hogy nem fog bejönni az olvasóknak! :/ ;)

      Törlés
  4. Ne sajnáld, hogy nem írtál! Tudom, milyen az ihlethiány, és emiatt nem kell bocsánatot kértem!! :)
    Itt bőgök. A szívem milliónyi darabra tört. Olyan tökéletesen átadta az érzelmeket a történeted! Gyönyörűen szívszaggató! Imádom az írásaidat!
    Xoxo Nikol D. :))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, annyira örülök, hogy sikerült átadnom az érzelmeket, bele is adtam mindenem, amit csak tudtam! :3 ;)

      Törlés
  5. Bármit tennél, engem úgysem tudnál lekoptatni! ;)
    Erre nagyon nagyon megérte várni, hihetetlen vagy! *--* közben többször meg kellett állnom letörölni a könnyeimet, mert nem tudtam tőlük olvasni! :')
    Hát ez nagyon nagyon fenomenális és zseniális lett, nagyon nagyon nagyon ügyesen írsz! *---* <3
    Remélem ezt elfogadod tőlem, hálám jeléül, hogy ilyen hihetetlen történeteket olvashatok:
    http://myfirstcrushlarry.blogspot.hu/2014/06/1_7.html

    Ui.: Kitaláltam a megfelelő jelzőt... mostantól ha valami/valaki zseniális és nagyon fenomenális egyben akkor arra mostantól az *dreamygirl-ös* lesz a jelző! <3

    xoxo Lilly

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. :D Köszönöm szépen kedves szavaidat, örülök, hogy tetszett a történet! :3
      Köszönöm, amint tudom kiteszem a többihez! ;)
      Ui: XD hát ezen nagyot nevettem, aranyos vagy, köszi! .3 :D

      Törlés
  6. jajj. ez nagyon jo lett!! :) :) én nem tudtam rajta sirni. Lehet velem van a baj. :/ bocsii. de azon belül nagyon jo lett. Nagyon nagyon jol írsz. Remélem minél hamarabb hozod a kövi sztorit!!!!!! :) :) ;)
    ui:télleg bocsi hogy nem érzékenyultem el rajta. Nem vagyok valami érzékeny típus. :) mondhatni érzéjetlen. Ne hogy azt hidd hogy az irasoddal van baj,mert nem. Nagyon szuper. :) :)
    puszka: Bettilu ;)

    VálaszTörlés
  7. *érzéketlen. xd telorol nem a legjobb irni. :'D
    puszcsi: Bettilu ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, nagyon örülök, hogy tetszett! :D Ugyan, semmi baj, engem se tud minden történet megsiratni! ;) Nem haragszom! :D Igyekszem hozni ahogy sikerül ;)

      Törlés