Sziasztok!
Egy kis meglepetéssel készültem nektek Halloweenra. Már tavaly is szerettem volna, de nem jött az ihlet, most viszont sikerült összehoznom egy kis történetet. Ilyet még sose írtam, és egy kicsit félek, hogy mit fogtok szólni hozzá, de remélem, hogy tetszeni fog.
Becca is készült nektek, egy meglepivel, nézzetek be hozzá, mert eszméletlen jó lett, nem tudtam utána aludni, annyira a hatása alá kerültem. <3 Imádom :3
Just kinda happened
Becca is készült nektek, egy meglepivel, nézzetek be hozzá, mert eszméletlen jó lett, nem tudtam utána aludni, annyira a hatása alá kerültem. <3 Imádom :3
Just kinda happened
Jó olvasást, és Boldog Halloweent minden kedves olvasómnak! :)
Dreamy Girl
Louis
Utolsó két óra, és végre pár nap szünet, csak az a legnagyobb baj, hogy dupla matekot kell átszenvednem a boldogságig. Tiszta szívemből gyűlölöm ezt a tantárgyat, ahogy az iskolát is, azóta, mióta először betettem ide a lábamat. Százszorta hasznosabban el tudtam volna tölteni ezeket az időket, mint itt ülni, és marhaságokat tanulni. Semmi értelme nem volt. Az osztálytársaimat néztem, akik a szünetben ökörködtek. A táblára péniszt rajzolgattak, dobálták a papírgalacsinokat, piszkálták a lányokat, míg én a helyemen ültem, csak bámultam ki a fejemből, és azon gondolkodtam, hogy ezek, hogy lehetnek ekkora idióták. Szerintem nekem van a leghülyébb osztályom, komolyan. Megszólalt a csengő, ami azt jelentette, hogy kezdődik a kétszer negyvenöt percnyi szenvedés. Elővettem a füzetem, a tollam, és a megviselt ceruzám, majd kinéztem az ablakon. Imádtam ezt a helyet, mert mindig kileshettem, ha már untam az órákat. Megcsodáltam az őszi tájat, ami a szemem elé tárult. Odavoltam a borongós időért és a gyönyörű színben pompázó fákért. Ilyenkor mindig sokkal nagyobb kedvvel rajzolgattam, egy forró csoki mellett, betakaródzva a meleg takarómmal. Ez az álomkép még jobban fájdította a szívem: olyan jó lett volna már otthon lenni. Fejem az ajtó felé fordítottam, ahogy meghallottam Mr. Northon hangját, aki mindenkit megkért, hogy üljön le a helyére, és maradjon csendben. A tanár úron messziről látszott, hogy egy kocka. Szemüvege, mely olyan volt, akár egy nagypapáé, majdnem eltakarta egész arcát, mindig kockás inget hordott, amit beletűrt khaki színű nadrágjába. Szörnyű volt a látvány, nem csodálom, hogy egy nő sem rajongta körül, már diákként is ilyen lehetett, ebben oly’ biztos voltam, minthogy itt ülök a padban. Nem szívlelt a tanár úr, ami kölcsönös volt. Megragadtam a ceruzám és firkálgatni kezdtem, mint minden matekórán, ez már hagyomány nálam. Mr. Northon pedig le se szarta, tudta jól, hogy hiába küld az igazgatóhoz, ír be egy egyest, vagy leszid, akkor sem csinálok mást, csak rajzolok. Kinyitottam a rajzokkal teli sima lapos füzetemet, és nekiláttam az újabb alkotásomnak. Ahogy a ceruza hegyét a laphoz érintettem valami furcsa érzés járta át testem. Tompa lüktetést éreztem a fejemben, aztán szúró fájdalmat, ami pár perc múlva el is tűnt. Vállat vontam, és rajzolni kezdtem. Nem gondolkodtam, csak húztam a vonalakat, satíroztam, aztán mikor kész lett, tágra nyílt szemekkel néztem a lapot, amelyről egy piros szempár meredt rám. Annyira élethű volt, hogy egy percig azt hittem, kacsintott. Becsuktam a szemem, majd megráztam a fejem, és újra a lapra meredtem. Üresen állt előttem. Lapoztam egyet, majd kettőt, de sehol sem láttam az ijesztő piros szempárt. Mi a fene volt ez?- értetlenkedtem, mikor hideg borzongás futott végig rajtam. Remegtem, annyira fáztam, a leheletem látszódott, és úgy éreztem, menten megfagyok. Körülnéztem, de senkin nem láttam semmi meglepődést. A tanár urat figyelték, míg én majd megfagytam. Dideregtem. Meg akartam szólalni, de nem tudtam. Bennem ragadtak a szavak. Csend honolt az osztályteremben. Aztán hirtelen minden visszaállt. Mintha semmi sem történt volna. Hallottam Mr. Northon beszédét, a halk suttogásokat, amit az osztálytáraim egymásnak intéztek, és már nem fáztam. Levegő után kapkodtam az ijedtségtől. Nem értettem semmit, ami egyre jobban kezdett megrémíteni. Ilyet még sosem éreztem. Annyira fura volt. Az üres lapra néztem, melyen betűk kezdtek megjelenni. Megugrottam. Mi a franc ez? - néztem hatalmasra tágult szemekkel. Körbenéztem, hátha valaki tréfát űz velem, de senki sem figyelt rám, csak írtak a füzetükbe, lemásolva a táblán lévő feladatot. Visszanéztem a lapra, amin ez állt, vörös, lefolyó betűkkel, melyek eláztatták a lapom:
„ Ne menj ki sötétedés után!”
Mikor felfogtam a szavak jelentését, a gyomrom összeugrott, és ijedten ejtettem le a ceruzám, ami a terem padlóján koppant, hatalmas zajt kiváltva. Csak álmodom! Csak álmodom! Suttogtam a tenyerembe, melybe arcom temettem. Csak álom!
- Tomlinson! Tomlinson! - hallottam nevem, mely messziről visszhangzott. - Tomlinson! - az erélyesebb hangra kipattantak szemeim. Megugrottam, majdnem hátraestem a székemmel. Hangos nevetés töltötte be az osztálytermet. Az üres papírra meredtem, amin nem volt semmi. Nagyot sóhajtva emeltem fel a tekintetem a tanár úrra, aki mérgesen méregetett. - Egy dolog, hogy nem figyelsz, de lehetőleg ne aludj az órámon! - szidott le Mr. Northon. Csak megrántottam a vállam, és boldog voltam, hogy ez az egész csak egy álom volt. Egy rémálom. Tovább firkáltam, de folyton az a piros szempár jelent meg lelki szemeim előtt. Szinte égetett a tekintete. Behunytam a szemeim, és az órára pillantottam, ami szerint már csak tíz percet kell kibírnom, és túléltem az első matekórát. Fura hang csapta meg fülem. Mintha valaki nevetne. Mély, rekedtes hang, majd rémisztő kuncogás. Oldalra néztem, figyeltem az osztálytársaim arcát. Olyanok voltak, mint a viaszbábuk, arcuk fénylett, nem mozdultak, csak üveges tekintettel bámultak előre. Mr. Northon is kővé dermedt, épp egy krétával a kezében. Hirtelen megmozdult, írni kezdett a táblára, csikorgó hangot hallatva, amitől libabőr futott végig rajtam. Befogtam a fülem, mert őrjítően hangos volt. A többieket fürkésztem, akik egyszerre fordultak felém. Mindenki engem bámult. Ijesztő volt.
- Toni? Chris? Emma? - szólaltam meg. - Mi van veletek? - kérdeztem remegő hanggal. - Mi a fene folyik itt? - mondtam ki mire, nevetni kezdtek, gúnyosan, engem nézve. Orrukból és szemükből vér folyt, amitől riadtan ugrottam fel a székemről, felborítva az asztalom. Mi történik velem?! Forogtam össze-vissza levegőért kapkodva. Szívem majd kiugrott a helyéről, testem pedig remegett a félelemtől, ami egész lényemet felfalta. Egyik arcról a másikra pillantottam. Az Ismerős arcok eltorzultak, elfolytak, akár egy festmény. Felordítottam, ahogy erős fájdalom nyilallt karomba, olyan volt, mintha pengével vagdosnának. Felhúztam a felsőmet, miközben összehúztam magam az erős fájdalomtól, ami a karomat kínozta. Rémülten, lihegve néztem a véres betűket, melyek a bőrömbe vésődtek.
„ Nézz a táblára”
Ez volt rajta. A betűkből csöpögött a vér, mely már a bokámig ért. Minden vörösbe öltözött körülöttem. Lehunytam szemeim, majd a tábla felé fordultam. Könyörögtem magamban, hogy ne legyen ott semmi. Hogy felébredjek, és kiderüljön ez is csak egy rossz álom, de hiába. Mikor felnéztem, minden olyan volt mint azelőtt, mikor becsuktam szemeim. A táblán ez állt vérrel felírva:
„Halloween éjszakáján az enyém leszel!”
Az írás lefelé folyt a táblán, belecsöpögve a termet elöntő vérembe. Gonosz kacaj zengte be a helységet, amitől felállt a szőr a hátamon. Hatalmasat ordítottam, testem reszketett, levegő után kapkodtam, éreztem, hogy elfogy az oxigénem. Az ajtóhoz szaladtam, ami zárva volt. Hátranéztem, az osztálytársaim, mint a zombik, vánszorogva lépdeltek felém, ijesztő nevetéssel. Hisztérikusan ütöttem az ajtót. Könnyeim folytak, akár egy patak.
- SEGÍTSÉG! VALAKI! SEGÍTSEN! KÉREM! - ordítottam, véresre kaparva az ajtót.
- Tomlinson! Tomlinson! - ugrottam meg, ahogy egy kéz megragadta vállamat.
- NEEE! NE BÁNTSON!! NEE! - kaptam arcom elé kezem, mintha ezzel megvédhetném magam.
- Tomlinson! Nyugodjon meg! - a hang kedvesen csengett, mire kinéztem a kezeim közül. Minden eltűnt, az osztályterem tiszta volt, nem volt egy csepp vér sem. Az osztálytársaim pedig riadtan néztek engem, már a saját arcukkal. - Jól van? - segített fel a kezét nyújtva Mr. Northon. Aggódó arccal fürkészett. Remegve néztem magam elé. Nem tudtam mi történik velem. Megijedtem. Megint egy fura érzés fogott el. Tompa fájdalom hasított a fejembe, majd megszólalt egy hang. „Nézz ki az ablakon” suttogta, az ismerős, rekedtes hang. Elindultam - mit sem törődve a tanár úrral és a többiekkel - az ablak felé. A fa alatt egy fekete alakot láttam, aki engem bámult pirosan izzó szemeivel. Gonosz mosolyra húzódott arca. „Én vagyok a legrosszabb rémálmod!” zengtek a fejemben a szavai, majd rémisztő kacaja, amitől borsódzott a hátam. Felordítottam, amitől megremegett az osztályterem, de a nevetés még mindig a fülemben csengett. Éreztem, hogy szédülök, majd elsötétült előttem minden.
Fejfájással ébredtem, pislogtam egy párat, mielőtt teljesen kinyitottam volna szemeim. Ismerős hely, otthon voltam, az ágyamban. Hogy kerültem ide? Hiszen az előbb még az iskolában voltam. Eszembe jutottak a történtek, a rajz, a piros szempárral, a megdermedt osztálytársaim, majd a karom. Azonnal felhúztam felsőm ujját, de nyoma sem volt semmi vágásnak. Csak álmodtam… Sóhajtottam egy nagyot, majd visszadőltem az ágyba és becsuktam szemeim. Megkönnyebbültem, tudván, mindez csak egy rémálom volt.
- Édesem! - Hallottam meg anya hangját. - Fent vagy? - kérdezte, mire megforgattam szemeim. Soha nem tud békén hagyni.
- Már igen! - morogtam.
- Jobban vagy? Megmérem a lázad! - jött be, kopogás nélkül. Pedig százszor elmondtam, hogy kopogjon, mielőtt belép…
- Anya! - szóltam rá. - Nem vagyok már gyerek, magam is meg tudom mérni! Nem vagyok lázas, azt érezném! Jól vagyok! - morogtam, felülve az ágyon. - Máskülönben meg miért lennék lázas?! Nem tudok róla, hogy beteg lennék.
- Elájultál az órán, Mr. Northon felhívott, hogy összevissza beszéltél, kiabáltál, meg voltál rémülve. Hazahoztalak, volt egy kis hőemelkedésed, de sosem lehet tudni, jobb, ha megnézzük - nyúlt a karomhoz, de ellöktem.
- Majd én! - dugtam be a hónom alá a lázmérőt, és odaszorítottam, miközben azon járt az agyam, hogy akkor ez mégis csak megtörtént. Minden valóság volt, ami a mai nap történt, de akkor hol van a karomba vésett mondat, vagy a rajzom. A rajzom! Ugrott be az agyamba. Amint anya kimegy, meg kell keresnem. Mikor pittyegett a lázmérő, kivettem. - Nincs lázam! - mutattam felé. - Kimennél?! - néztem rá kérlelően. Nagyot sóhajtott, majd otthagyott engem, végre. Alig vártam már, hogy egyedül éljek, hogy ne kelljen elviselnem a családom, és végre a magam ura lehessek.
Nem tudtam kiverni a fejemből azokat a vörösen izzó szemeket, folyton előugrottak az elmémből. Mi ez az egész? És ki volt az az alak, aki az iskola udvarán állt, engem bámulva? Mit akarhat tőlem? Kérdések ezrei cikáztak fejembe, és egyikre sem tudtam a választ… Ijedten ugrottam meg az ágyon, mikor valami koppant az ablakomon. Észre sem vettem, hogy már sötét van odakint. Ismét egy koppanás. Óvatosan lemásztam az ágyról, odalépdeltem az ablak mellé, a falhoz lapulva. Vettem egy mély levegőt, amit kifújtam, majd kihajoltam, hogy kinézzek. A fekete alak engem bámult, az ablakom előtt lévő fa tövében állva. Ugyanazzal a tekintettel nézett rám, mint az iskolánál. Remegő kézzel nyitottam ki az ablakot. - MI A FENÉT AKARSZ TŐLEM? - kiabáltam hisztérikusan. - HAGYJ BÉKEN! - ordítottam, mire felnevetett, aztán hirtelen eltűnt. - SZÁLLJ LE RÓLAM!! TŰNJ EL!! - folytattam hisztérikus kiabálásom.
- Louis! Mi a baj? - szaladt hozzám anya, aggódó arccal. - Gyere le az ablakból! Louis, kérlek! - könyörgött, szemeibe könnyek gyűltek. Mikor lenéztem, az ablakpárkányon álltam, úgy nézhettem ki, mint aki le akar ugrani. Fogalmam sincs, hogy hogyan kerültem oda. - Gyere le, kérlek! - rémült arccal nézett, és felém nyújtotta kezét. Lemásztam, mire szorosan magához ölelt. - Mi a baj, Louis? Mondd el! Mi történik veled? - remegett a teste a sírástól. Eltoltam magamtól.
- Minden rendben van! Kérlek, menj ki! - mondtam közömbös hangon.
- Lou…
- Anya! - szóltam kicsit erélyesebben, mire szomorú arccal kiment. Kinéztem az ablakon, de nem láttam őt sehol. Az utca csendes volt, csak a természet zaja lengte be a környéket. Becsuktam az ablakot, majd befeküdtem az ágyamba. Fejemre húztam a takarót, és behunytam szemeim. Kaparászó hangot hallottam az ablaküvegen, és a már jól ismert kacajt. - Menj el! Kérlek! Hagyj békén! - suttogtam már-már sírva. - Tűnj innen! - fogtam be a fülem, majd lassan álomba sírtam magam.
Halk beszédhangra ébredtem fel. Kinyitottam szemeim. Világos volt, ami azt jelentette, hogy átaludtam az éjszakát. A fejem még mindig hasogatott, és nagyon fáradtnak éreztem magam.
- Kérem Doktor úr, segítsen! Valami nincs rendben a fiammal - hallottam anya kétségbeesett hangját.
- Mindent megteszek, ami csak tudok, de előbb látnom kell őt, meg kell vizsgálnom, addig nem tudok mit mondani - mondta egy rekedtes hang, ami valahonnan nagyon ismerős volt, de nem tudtam hova tenni. Nyikorogva kinyílt az ajtó, én pedig becsuktam a szemem, hogy azt higgyék, alszom.
- Lousi! - szólt anya. - Louis, kelj fel! - simogatta meg a karom.
- Mi van? - morogtam, lassan kinyitva szemeim.
- Dr. Styles van itt, meg szeretne vizsgálni, hogy kiderítse, mi lehet a bajod - mosolygott és megsimogatta az arcom, mire eltoltam. Utáltam mikor ezt csinálja, nem vagyok gyerek, hányszor mondjam még neki. A doktor anya mögött állt, így nem láthattam arcát.
- Jó napot! Dr. Styles vagyok! - lépett ki anyu mögül, és mikor megláttam az arcát, ijedten ugrottam arrébb. Ő volt az, a fekete alak, aki követett, aki folyton a fejemben volt, akitől rémálmaim vannak. Végre láthattam arcát, ami egyáltalán nem volt ördögi, és ha nem tudnám, mit akar tenni velem, meg sem rémültem volna tőle. Göndör haja összevissza állt, szemei, most zölden csillogtak. Szája gonosz mosolyra húzódott, amitől libabőrös lettem. Szó szerint kirázott tőle a hideg.
- Ő az! - mutattam a doktorra. Anya értetlenül nézett rám. - Meg akar ölni! Anya ne hagyd neki!! - remegő hanggal nyüszítettem.
- Miről beszélsz? - kérdezte anya, értetlenül nézve rám. - Látja doktor úr, félrebeszél!
- Anya! Nem hazudok! Meg akar ölni!! - húzódtam még messzebbre az ágyamon.
- Nyugodjon meg, csak segíteni akarok! - szólalt meg doktornak álcázott gyilkosom. Hamis mosolyt villantott felém, miközben közelebb lépett hozzám. Ordítani kezdtem.
- MEG FOG ÖLNI! SEGÍTS, ANYA! - kapálóztam, mint egy őrült. A szívem vadul kalimpált, alig kaptam levegőt, testem reszketett a félelemtől. - NEEE! - őrjöngtem, mikor hozzám ért, erős kezével.
- Menjen ki, kérem! - szólt anyának, aki riadt, könnyektől csillogó szemmel nézett rám. - Kérem! Jobb, ha nem látja így a fiát! - parancsolta, kedves hangon.
- NEE! ANYA, NE HAGYJ ITT VELE!! MEG FOG ÖLNI!! - őrjöngtem hisztérikusan, miközben az üldözőm két erős kezével lefogott. Anya egy „sajnálommal” lépett az ajtóhoz, és ott hagyott engem a fekete ruhás alakkal. - Nem… - potyogtak a könnyeim.
- Ejnye Louis… - vigyorgott rám, pirosló szemekkel. - Hát szabad így viselkedni?! - rázta meg a fejét. Mozgolódtam, hátha sikerül kimenekülnöm szorító markából. Felkuncogott. - Ne erőlködj, úgy sem tudsz kiszabadulni! - hajolt közel arcomhoz. Elfordítottam a fejem, mire forró nyelvével végignyalta érzékeny bőröm. Undorodva húzódtam el.
- Mi a fenét akarsz tőlem?? - suttogtam remegő hanggal.
- Téged! Meg akarom ízlelni oly’ hívogató véred, mely ereidben csorgadozik! - nyalta meg ajkait, végig a szemeimbe nézve. Mi van? Ledermedve feküdtem szavai hallatán. Vigyorgott, kivillantva tűhegyes fogait. Riadtan ugrottam meg a látványra.
- M-mi v-vagy t-te? - dadogtam a félelemtől, ami egész testemet átjárta. Fülemhez hajolt, és belesuttogta.
- Találkozunk ma éjszaka! - karcolta meg nyakam fogával. - Hmm… Alig várom! - nevetett, majd belenézett szemembe, megbabonázva engem. - Most pedig aludj! Nehéz éjszakád lesz! - suttogta, mire álmosság lett úrrá rajtam, és lehunytam szemhéjamat.
Zavartan ébredtem. Kint már sötét volt. Nem értettem semmit. Olyan volt, mintha egy napot átaludtam volna. A telefonomat néztem október 31-et mutatott, és nyolc órát. Már Halloween estéje van? Mi a fene folyik itt? Felültem az ágyon, mikor halk kopogás hallatszott az ajtómon.
- Mi van? - szóltam ki kicsit sem kedves hangon. Anya lépett be rajta.
- Úgy nem kell, hogy emlékeztesselek arra, hogy el kell kísérned a húgod?! - nagyot sóhajtottam, teljesen kiment a fejemből.
- Mért pont én? Te nem tudod? - kérdeztem, és a hajamba túrtam.
- Azért fiam, mert a húgod, és mert úgy sem csinálsz semmi mást, csak egész nap az ágyadban fetrengsz! Tedd magad hasznossá!! Nekem el kell mennem, még pár dolgot elintéznem. Tízre legyetek itthon! - mondta parancsoló hangon, majd kiment, becsukva maga mögött az ajtót. Remek, pont ehhez van kedvem, hogy a tízéves húgomat kísérgessem Halloween éjszakáján. Fantörpikus! Morogva keltem fel az ágyról. Felhúztam egy farmer nadrágot, egy felsőt és átmentem Chloe szobájába. Bekopogtam, de nem vártam meg, hogy válaszoljon, azonnal be is nyitottam. Az ágyon ült, pizsamában, épp olvasott valamit. Rám nézett kék szemeivel, és kócos, szőke, derékig érő haját elsimította arcából.
- Te még fel sem öltöztél?? - mérgelődtem. - Gyerünk! Nem érünk rá, még a barátnőidért is el kell mennünk! - siettettem. Felpattant, majd kezébe adtam a rózsaszín hercegnős jelmezét. Megvártam, míg átöltözik, természetesen elfordultam, háttal neki.
- Segíts! - szólalt meg, mire felé fordultam. Felhúztam a hátán lévő cipzárt, és kezébe adtam a koronát.
- Hol a cipőd? A kosarad? Mindent nekem kell összeszedni? - kutattam a szobájában, mire az ágy alatt ráleltem a kis kosárra, és a rózsaszín cipőre. - Tessék! Induljunk! - mentem volna ki.
- Ki kell sminkelned, meg be kell fonnod a hajam! - mondta, mire kitágult szemekkel bámultam rá.
- Ezt ugye nem gondoltad komolyan? Mi vagyok én? Sminkes, fodrász? Most így mész, úgyse látja senki! Gyerünk!
- Louis!! Szólok anyának! - próbált megzsarolni.
- De megijedtem! - gúnyolódtam. - Húzzunk!
- Utállak! - bökte ki, rám nyújtva a nyelvét.
- Az jó, mert én is! - mentem ki az ajtón, lefelé a lépcsőn, egészen a bejáratig. - Igyekezz már! - húztam fel a pulcsimat, és az ajtóban toporogtam, őfelségére várva. Kiléptünk, majd bezártam az ajtót, és elindultunk a kellemesen hűvös estébe. Chloe előttem lépdelt, én pedig figyeltem a házakat, melyek fel voltak díszítve. Ezt szeretem egyedül a Halloweenben. A dekorációt. Ijesztőbbnél ijesztőbbek voltak a házak, ahogy haladtunk előre. Számtalan tökfigura vigyorgott ránk, vagy éppen gonoszan nézett minket. Csontvázak lógtak a teraszokon, a kertben és pókhálók mindenütt. Imádtam. Néhol még sírkövek is voltak, és a földből csontváz kezek álltak ki. Rémisztő volt. Az utcákon a lámpák mellet, a töklámpások narancssárgás fénye világította be a járdákat. Gondoltam megviccelem a kishúgomat, úgyis annyira beszari. - Chloe! - szólaltam meg remegő hanggal. Megfordult, majd összevont szemöldökkel nézett rám. - Valami van a bokorban! Megmozdult! - láttam rajta a rémületet, mikor tényleg megmoccantak a levelek. Még én is megijedtem. Közelebb léptem, ahogy Chloe is. Benéztem, de semmit sem láttam. Mikor megnyugodtam, megragadtam a vállát, és felordítottam.
- Megvagy! - mondtam rémisztő hangon, mire felsikoltott és elkezdett ütögetni.
- Utállak! Szemét!! - morgolódott, míg jót nevettem rajta.
- Kis beszari! - nevettem, majd tovább mentünk. Egyre többen voltak kint, és mind valamilyen jelmezben rótták az utcákat. Voltak töknek, csontváznak, királynőnek, kalóznak öltözött gyerekek. Sok álarcost is láttam, amik egyáltalán nem voltak ijesztőek, csak viccesek. Odaértünk Gina házához, és becsengettünk. Sikoltozva rohantak ki Chloe barátnői, akik egymás nyakába ugrottak örömükben. Jézusom, hosszú éjszakám lesz a sikoltozó, nevetgélő lányokkal. Gina anyukája jelent meg, majd megköszönte, hogy vigyázok rájuk. Rohadtul nem szívesen. - gondoltam magamban. Elindultunk összeszedni a számtalan csokit, cukrot. Míg ők becsengettek, én addig a házakat figyeltem, és vártam. Volt egy olyan érzésem, hogy valaki folyton figyel. Hallottam fura cipőkopogást, de mikor hátrafordultam nem volt ott senki.
- Nézd, Louis! - Szaladtak felém, hogy megmutassák, mit kaptak. Teli volt csokival a kis tökkosaruk. Rájuk mosolyogtam.
- Ügyesek vagytok! Akkor mehetünk haza? - reméltem, hogy igen lesz a válaszuk.
- NEM! - ordították egyszerre, majd a következő házhoz indultak. Nagyot sóhajtva mentem utánuk. Tompa fájdalmat éreztem a fejemben. Hallottam a nevetést, ami olyan ismerős volt, de nem tudtam hova tenni. A telefonom csörgése zavart meg, amitől a hang is eltűnt.
- Igen? - szóltam bele.
- Hol vagytok? - kérdezte anya.
- Mrs. Noran házánál, miért?
- Megyek, átveszem a lányokat! Várd meg míg odaérek, aztán mehetsz! - mondta, majd lerakta a telefont. Hála az égnek. Boldogan mentem a lányokhoz, és megmondtam nekik, hogy mi a helyzet. Anya szerencsére hamar ideért.
- Menj!
- Köszi! - mosolyogtam rá, majd elindultam hazafelé. Befordultam az egyik utcába, ahol minden olyan csendes volt. A töklámpások gonoszul vigyorogtak rám, és szinte hallottam, ahogy kinevetnek. Mérgesen lesték minden egyes lépésemet, ahogy elérkeztem a parkhoz, amelyen át akartam vágni, hogy mihamarabb hazajussak. Nem vagyok az a félős fajta, de most rettegtem. A baglyok huhogása, a bokrok leveleinek csörgése, a faágak recsegése félelemmel töltött el. Olyan volt, mint egy horror film. Fájdalmasan felnyögtem, amikor erős fájdalom nyilallt fejembe. - Baszd meg! - szorítottam ujjaimmal a halántékom, hátha elmúlik. Egyre erősödött, majd képek vetültek szemeim elé. Láttam az osztálytermemet, az osztályomat, Mr. Northont, a vért, egy sötét alakot, majd a nevetést. Minden beugrott, emlékeztem mindenre, ami eddig történt. Riadtan néztem körbe. „Halloween éjszakáján az enyém leszel!” suttogta a mély, rekedtes hang. Körbe pillantottam, de nem láttam senkit sem, csak a sötét parkot, a bokrokat. - Mit akarsz tőlem? Hagyj békén! - fogtam a fejem, ami még mindig lüktetett. - Gyere elő! - lihegtem rémülten. Hangos nevetést hallatott.
- Szeretek játszani a zsákmányommal, mielőtt végzek vele! - rekedtes hangon válaszolt. - Fuss! Adok egérutat! - kacagott. Ez egy őrült. Kapkodtam a fejem jobbra-balra, hátha látom őt. - Fuss! Fuss! FUSS! - kiabálta. Nekiiramodtam, rohantam, ahogy csak a lábam bírták. Levegő után kapkodtam, ziháltam, de nem álltam meg. Futottam, azt sem tudom hová, csak mentem előre. - Ez az! Érezem a félelmedet! Hmm… - szinte a fülem mellett hallottam hangját. - Fuss! - kacagott. Egy sikátorhoz értem, ahol már nem bírtam tovább, meg kellett állnom, mert nem kaptam levegőt. Leizzadtam, lábaim zsibbadni kezdtek, a nyakamba éreztem a szívem dobogását. Csend volt. Nem hallottam semmi mást, csak a szívem vad dübörgését. Hirtelen egy erős kéz ragadott meg, és a falhoz nyomott, olyan erősen, hogy a hátamba belenyilallt a fájdalom. Az egész testemet a falnak szorította. Nem tudtam mozdulni. Arca alig pár centire volt az enyémtől. Szemei vörösen izzottak, szemfogait kivillantotta. Beleszagolt a levegőbe, majd éhesen nézett kék íriszeimbe. - Isteni az illatod! - nyalta meg száját. - És az adrenalin lökettel még pikánsabb lett! - morgott, és még egyszer megszagolt, egészen közel hajolva nyakamhoz, ahol az erem lüktetett. - Istenem… - lihegett, én pedig remegtem a félelemtől.
- M-miért é-én? - dadogtam reszketve. Nem értettem, mit vétettem, amiért ezt érdemlem. Felnevetett.
- Nem érted miért? - nézett a szemembe. Annyira ijesztő volt írisze, hogy nem bírtam belenézni. - Egyikőtök sem tudja miért… De nem is ez a lényeg. Meg kell, hogy öljelek! - nézett végig rajtam. - Viszont előtte, szórakozunk egy kicsit, mert túl jó vagy ahhoz, hogy ne próbáljalak ki! - hajolt nyakamhoz, és megszívta érzékeny pontom. Felnyögtem tettére.
- M-mit művelsz? - értetlenkedtem.
- Meg foglak dugni! - morogta a nyakhajlatomba. - Csak hogy érthetőbb legyek! - nevetett fel, és kezével felfedezőútra indult a testemen. Tiltakozni akartam, de valamiféle erő, ami belőle áradt, vonzott hozzá. Hátradöntöttem fejem, és élveztem csókjait, érintéseit. Megragadta felsőmet és széttépte, majd harapdálni, csókolgatni kezdte mellkasomat, mellbimbómat, és egyre lejjebb haladt, egészen a nadrágom széléig. Hajába túrtam, ami puha tapintású volt. Meghúztam, mire felmordult. - Ah.. Látom, szereted a durvaságot! - nyögött egyet, mielőtt végignyalta felsőtestemet, és számhoz ért. Vadul csókolt, mindvégig ő irányított, ami még jobban beindított. Bőröm forrt, minden egyes érintése feltüzelt. Nem érdekelt, hogy meg fog ölni, semmi nem izgatott, csakhogy megdugjon. Felkuncogott, és rám nézett. - Tényleg nem zavar? Komolyan? Nem érdekel, hogy ki fogom szívni a véred? - kérdezte, én pedig értetlenül néztem szemeibe. - Olvasok a gondolataidban! - mondta. Jézusom. Ez mindent tud rólam, mindent hall, amit gondolok. - Igen, és tetszik, hogy élvezed, bár ez nem megszokott dolog… Furcsa vagy… Állatában könyörögni szoktak az életükért, de te… Hagyod, hogy megdugjalak?!
- Ha már megölsz, akkor legalább boldogan haljak meg! - sóhajtottam egy nagyot, mire lekapta magáról a felsőjét. Bassza meg! Ennyire jó pasi még sosem akart megdugni! Nevetett. Elfelejtettem, hogy hallja a gondolatomat… Megforgattam a szemeim, majd tarkójához nyúltam, és magamhoz rántottam. Csókja isteni volt. Elvette az eszem, ahogy bejárta nyelvével a szám minden egyes szegletét, majd masszírozta, körbe fogta enyémet, közben pedig megszabadított a nadrágomtól, ami már igen csak feszült rajtam. Nekidörzsölte magát, amitől kéjes nyögés szaladt ki torkomon.
- Hmm… - hümmögött, majd megmarkolta férfiasságom. Sóhajtoztam, ahogy bokszeremen keresztül kényeztetett. Belemarkoltam a fenekébe, mire hörgő hanggal válaszolt.
- Nem bírom tovább - sóhajtott. - Benned akarok lenni! - ahogy kimondta, elengedett, levette a nadrágját, az alsójával együtt. Szép darab! Nem tudtam levenni a szememet a szerszámról. Elé léptem, letérdeltem és számba vettem hatalmas, lüktető farkát.
- Oh, igen! Szopjál! - markolta meg tincseimet, majd diktálni kezdte a tempót. Egyre hangosabban nyögött, a sikátorban visszhangzott mély, rekedtes hangja. Éreztem, hogy közel jár, ezért elváltam tőle, cuppanós hangot hallatva. Még egyszer végignyaltam hosszát, mire felhúzott magához, beleharapott ajkaimba, és letolta az utolsó ruhadarabomat. Felkapott az ölébe, majd keményen a falnak tolt. Izmos hátát karmolásztam, majd fenekébe martam. Állati hörgések törtek fel torkából, ami ijesztő volt, de mikor belém hatolt, minden félelmem elszállt. Fájdalmasan felnyögtem, és belemélyesztettem körmömet izmos hátába. Nem várt, azonnal döfni kezdett, erősen, jó mélyre tolta magát bennem.
- Baszd meg! - lihegtem, összeszorított szemekkel. Ajkaimra tapadt, és éreztem tűhegyes fogait, amelyeket megnyaltam, ezzel felsértve nyelvemet. „ A gyönyörbe fogsz belehalni” suttogta a fejembe. Nyakamhoz hajolt, miközben még mindig dugott, egyre erőteljesebben. Eszméletlen volt, olyan gyorsan száguldottam a gyönyör felé, akár egy sebes vonat. Felordítottam, mikor éles fogait nyakamba mélyesztette. A fájdalom elviselhetetlen volt. Szívta a véremet, éreztem, ahogy kicsordul, lefolyva nyakamon, végig a felsőtestemen. Látásom elhomályosult, és egy mély nyögéssel élveztem el, aminek hatására apró pontok jelentek meg szemem előtt, majd minden elsötétült. És az utolsó dolog, amit hallottam, a gyilkosom hangja, ahogy a nevem suttogja.
Puha ágyban ébredtem, de nem a szobámban. Itt minden sötét volt, és barátságtalan. A falak bordó színben pompáztak, a bútorok mind feketék és ódivatúak voltak. Fel akartam kelni, de megszédültem. Gyengének éreztem magam.
- Louis? - szólalt meg egy rekedtes hang, mire odakaptam a fejem. Megugrottam, ahogy megláttam az ajtóban őt. Annyira más volt. Haja göndör volt, szeme barátságosan csillogott, arca lágy volt, ahogy a lámpa fénye megvilágította. Ajkai mosolyra húzódtak, ami most nem volt ijesztő, inkább kedves. Fekete felsőt, és szűk fekete nadrágot viselt. Néha igazán felhúzhatna valami színeset, bár így is rohadt dögös volt. Elnevette magát, mire összevont szemöldökkel néztem rá. - Köszi! - mondta. Megforgattam szemeim, ugyanis eszembe jutott, hogy olvas a gondolataimban.
- Lehetne, hogy ne mássz bele a fejembe? Kicsit kezd idegesítő lenni…
- Bocs, de imádom a gondolataidat, annyira más vagy, mint a többiek… - kecsesen lépdelt felém, majd félúton megtorpant.
- Miért nem öltél meg? Vagy már meghaltam? - kérdeztem halk hangon.
- Életben vagy - húzott egy széket az ágy mellé, megfordította és lovagló ülésben ült rá. Tetszett a lazasága. El tudtam volna nézegetni egész nap a tökéletes testét, a kívánatos ajkait és élvezni érintéseit. Felkuncogott. „Ne olvass a gondolataimban!” mondtam magamban mérgesen. Feltartotta a kezeit védekezően. - Mikor megízleltem a véredet, nem tudtalak megölni. Éreztem benned a jóságot - Értetlenül néztem rá.
- Miről beszélsz? - ültem fel, az ágy támlájának dőlve.
- Mi nem vagyunk rosszak…
- Ki az a mi? - vágtam bele a szavába.
- A vámpírok .- Eddig is tudtam, hogy mi ő, hiszen számtalan könyvet olvastam, meg persze filmeket is néztem, de ők nem léteznek, csak a fantázia szülöttei. Mégis itt ül egy, velem szemben, és meg akart ölni, de ehelyett megdugott. De még hogy! Képek villantak be az agyamba. - Nem tudok koncentrálni, ha erre gondolsz! - vigyorgott rám kajánul, mire morcosan fontam össze karjaimat a mellkasom előtt. - Jó-jó, befejeztem!
- Szóval, nem vagytok rosszak? - Bólintott. - Nekem nem úgy tűnik… - emeltem rá tekintetem.
- Nem vagyunk azok, mi csak a rossz embereket büntetjük meg. A gyilkosokat, a betörőket, a gonosztevőket, csak azokat, akik nem úgy viselkednek, ahogy kellene… - mondta engem fürkészve.
- Akkor én rossz ember vagyok? Nem tettem semmi olyat, ami miatt bűnhődnöm kellene! - horkantam fel. Ez nem volt igazságos.
- A szeretteid… - értetlenül néztem rá. Tompa fejfájás. Képek jelentek meg előttem. A szobámban voltam, és anyával veszekedtem, majd orra előtt bevágtam az ajtót. Csúnya dolgokat vágtam a fejéhez, és azt mondtam neki, hogy bár meghalna. A következőkben a kishúgommal üvöltöztem, aki sírva szaladt el tőlem. Mutatott még pár ilyet, mire felordítottam.
- ELÉG!! - fogtam a fejem, majd megszűntek a képek, és a hangok. Szörnyű volt látni az egészet, ahogy a családommal bántam. Minden egyes veszekedés az eszembe jutott. Hallottam fejemben a szavakat, melyekkel anyámat illettem, az ordibálásokat, amiktől az egész ház zengett, és Chloe sírását, ami még jobban elszorította a szívemet.
- Megkaptam a feladatom, miszerint meg kell, hogy öljelek. Először ijesztgetni szoktunk, hogy érezze az ember a súlyát, aztán kiszívjuk a vérét. Mikor megízleltelek, jóságot éreztem a tiédben, ezért nem öltelek meg, hanem idehoztalak. Beszéltem a főnökömmel, aki azt mondta, hogy két lehetőség közül választhatsz: Vagy megöllek, vagy átváltoztatlak. - nézett rám zöld íriszeivel. Ledöbbentem szavai hallatán. Azon gondolkodtam, hogy vajon melyik a jobb, de valahogy egyik sem hangzott valami jól. - Sajnálom, nem tehetek mást, ők döntenek a sorsod felől.
- Élni akarok… - suttogtam magam elé szomorúan.
- Vámpírként is élhetsz, mármint amennyire élünk - húzta el a száját. - Viszont, akárhogy is döntesz, a családodat nem láthatod… ahogyan a barátaidat sem…
- Meg fogok halni, mármint…
- Ki fogunk törölni, mintha soha nem is léteztél volna. Louis Tomlinson meg sem született - mondta.
- Elköszönhetek tőlük? - kérdeztem könyörgő tekintettel. Szemeimbe könnyek gyűltek. Bólintott, majd csettintett egyet és a házunk előtt teremtünk.
- Menj, de nem mondhatsz el nekik semmit! Reggelig kapsz időt, azaz öt órád van! - tűnt el, otthagyva egyedül a sötét utcán, Halloween éjszakáján. Szomorúan lépdeltem a meleg otthonom felé, talán most utoljára. Nagyot sóhajtottam, majd megragadtam a kilincset, és benyitottam. Levettem a cipőmet, és egyenest a konyhába mentem, ahol anyu nagyban pakolgatott. Nem volt erőm megszólalni, csak figyeltem őt. Megfordult és ijedten kapott a szívéhez.
- Louis, a frászt hozod rám. - nevetett fel - Hol voltál? Már kezdtem aggódni!
- Csak sétáltam kicsit… - hazudtam, majd elé léptem, és kék szemeibe néztem, amik olyanok voltak, mint az enyémek. - Sajnálom… - suttogtam. Éreztem, hogy könny gyűlik a szemembe.
- Mi a baj, kisfiam? - nézett rám aggódó tekintettel. - Mit sajnálsz? Mi történt? Megrémisztesz Louis.
- Sajnálom, hogy így viselkedtem veled… Ne haragudj anya, é-én nem akartam - folytak patakokban a könnyeim.
- Édesem…
- Nem kellett volna így viselkednem, elég volt, hogy apa tönkretett mindent. Nekem kellett volna segítenem átvészelni a nehéz időket, erre még több fát tettem a tűzre - szipogtam.
- Semmi baj - ölelt szorosan magához. - Nem a te hibád. Tudom, hogy neked is nehéz volt, és én vagyok az édesanyád, nekem kellett volna segítenem, nem neked - simogatta hátamat - Te még csak egy gyerek voltál, nem várhattam volna el tőled, ahogy most sem. - szipogta, nyugtatólag körözve a kezeivel a hátamon.
- Szeretlek! Mindig is szerettelek, és mindig is szeretni foglak! Te vagy a legjobb anya a világon, jobbat nem is kívánhatnék - suttogtam fülébe, még szorosabban vonva magamhoz.
- Tudom fiam - puszilta meg arcomat, mikor kihúzódott ölelésemből. - Szeretlek! - törölte le a könnyeim. - Na, ne sírjunk itt! Nézzünk valami horror filmet, rendben? - mosolygott, mire én is.
- Chloe? - kérdeztem, és felmutatott az emeletre. Felmentem, bekopogtam szobája ajtaján, majd megvártam míg kiszól, és akkor nyitottam csak be. Az ágyán ült, és a csokikat számolgatta.
- Gyönyörű vagy, kis hercegnőm. - mosolyogtam rá.
- Lázas vagy? - kérdezte homlokomra téve a kezét. Felnevettem, mire ő is.
- Sajnálom, hogy ilyen gonosz bátyád voltam. Egy idióta vagyok - húztam el a számat. Hatalmas mosoly ült ki arcára, majd nyakamba borult. Átkaroltam, cirógatva hátát. - Szeretlek! - suttogtam, és nagyot nyeltem, hogy visszatartsam könnyeimet.
- Én is szeretlek bátyó! - Puszit hintett arcomra.
- Gyere, nézünk egy jó kis horror filmet. - mondtam, mire örömében ugrálni kezdett az ágyon. Felkapta az édességekkel teli kosarat és leszaladt a nappaliba. Egy ideig csak ültem a húgom ágyán, és azon gondolkodtam, hogy ha nem viselkedtem volna így velük, akkor boldogan élhetnénk az életünket, együtt.
- LOUIS! - kiabált fel Chloe. Mosolyogva mentem le, majd befészkeltem magam a kanapéra. Anya egy tálcát hozott be, amin egy adag tökös muffin volt, szellemekkel, pókokkal, tökökkel és boldog Halloween felirattal díszítve. A kedvencem.
- Ezt mikor csináltad? - mosolyogtam rá.
- Míg elmentetek! - huppant le mellém, én pedig hatalmas puszit adtam arcára.
- Mehet a film? - kérdezte Chloe, mire mindketten igennel válaszoltunk. A húgom a másik felemre telepedett, hozzám bújva, ahogyan anya is. Minden olyan szép volt. Mindig is erre vágytam, ez hiányzott az életemből. Az igazi szerető család. Hülye voltam, hogy nem értékeltem azt, amim van. Mindent tönkretettem. Puszit hintettem Chloe feje búbjára, majd anyáéra is. Elszunnyadtak, ahogyan én is.
- Mennünk kell! - ugrottam meg a mély hangra, ami mögöttem szólalt meg. - Lejárt az időd.
- Pszt, felébreszted őket - csitítottam el.
- Nem, addig míg én nem akarom, nem fognak felébredni. Gyere! - indult meg kifelé. Még egyszer elköszöntem tőlük, és könnyes szemekkel csuktam be magunk után az ajtót. A göndör visszareptetett a szobájába. Az ablakhoz léptem, kifelé bámultam üveges tekintettel. Lejátszódott előttem az életem. És arra jutottam, hogy meg sem érdemlem, hogy éljek, talán jobb lesz, ha megölnek.
- Ez nem igaz! - szólalt meg mögülem, szinte éreztem leheletét tarkómon.
- Ne kutakodj a fejemben! - morogtam. - Különben is, te mondtad, hogy rossz ember vagyok, akkor meg minek éljek?! - fordultam meg, és szembetaláltam magam a zöld íriszekkel, melyek lelkemig hatoltak. Éreztem a tompa fejfájást, ami ismét belém hasított. A szobájában voltunk, az ajtó kicsapódott, és mi voltunk ott, hevesen faltuk egymást, a ruhák pedig egymás után estek le rólunk. Ledöntött az ágyra, és csókokkal hintette be a felsőtestem, amitől nyögések hagyták el számat. Boldogan mosolyogtam, és sóhajtoztam tettére. Látszott, hogy mindketten jól érezzük magunkat. Aztán megláttam a tűhegyes fogaimat, melyeket a bőrébe vájtam, amitől mély hörgés tört fel a torkából. A szemeim pirosan izzottak, ahogyan az övé is. Hirtelen szakadt meg a kép, és ismét a zöld szemek néztek rám. - Ez mi volt? - kérdeztem, miután észhez tértem.
- Csak meg akartam mutatni, hogy vámpírként is élhetsz boldogan - mosolygott kedvesen.
- Soha nem leszek boldog a családom nélkül! És veled sem! - mondtam mérgesen, mire döbbenten nézett rám. - Most pedig tűnj el! Hagyj békén! - mutattam az ajtó felé. Megfordult, majd elsétált az ajtóig, ahol megtorpant. „Gondold át kérlek, holnapig még van időd” mondta elmémbe, aztán otthagyott a gondolataimmal.
Másnap a „nagyfőnök” elé kellett állnom, és elmondanom a döntésemet, melyen egész éjszaka agyaltam, egy szemhunyásnyit sem aludtam. Folyton kattogott az agyam. Sorra vettem, hogy mi is lenne a legjobb választás. Még akkor is ezen gondolkodtam, mikor a folyóson lépdeltünk, ami üres volt, és rideg. Sehol egy kép a falon, vagy egy bútordarab, minden olyan nem e világi volt. Egy óriási ajtó előtt álltunk meg, amit a fekete ruhás, göndör hajú fiú, egy könnyed mozdulattal nyitott ki. Előre engedett, ő pedig mögöttem jött, ami elég idegesítő volt. A terem telis-tele volt könyvespolcokkal, amin rengeteg régi könyv foglalt helyet. Előttem egy hatalmas faasztal állt, ami mögött egy komor férfi ült. Fekete haja félre volt nyalva, arcszőrzete tökéletesre volt formálva, ruházata pedig ugyanolyan sötét volt, mint a göndöré, aki elhozott ide. Felállt a székből, és felém lépdelt kecses járásával.
- Üdvözöllek, Louis Tomlinson! - köszöntött, mély, férfias hangján, ami visszhangzott a teremben. Nem szóltam semmit, csak álltam ott, mint egy szobor. - Választás elé állítottunk téged... - lépdelt egyre közelebb, magabiztosan. Nagyot nyeltem, ahogy szürkés szemeivel engem fürkészett. - melyre egy napod volt. Remélem bölcsen döntöttél! - nézett rám szigorú tekintettel. - Halljam! - annyira megijedtem, hogy egyet hátra léptem, és nem mertem egy szót sem szólni. - Nem érek rá egész nap! Válaszolj! - mordult rám, mire kinyögtem:
- Vámpír akarok lenni - mondtam, kicsit sem meggyőző hangon, mivel nem akartam az lenni, de így döntöttem.
- Érdekes… - simogatta meg állát. - És miért? - kérdezte érdeklődő arccal.
- Mert megérdemlem, hogy szenvedjek! Egy örökkévaló szenvedés, amit a családom nélkül kell élnem! - hajtottam le a fejem, és engedtem kicsordulni a könnyeim. Az ember, akkor kezdi el igazán értékelni azt amije van, miután már elveszíti. Én is így éreztem. Ott volt előttem a boldogság, a szeretet, de nem vettem észre. Csak most, mikor szembesíttek vele, és elvették tőlem.
- Bölcs választás, fiam! - lépett elém, és állam alá nyúlt, hogy felemelje fejem. Ijesztő szemeivel enyéimbe nézett. - Most elmehetsz, utadra engedünk, de ez volt az utolsó esélyed, amint elszúrod, közénk fogsz tartozni, akkor már nem lesz választásod! - mondta, én pedig nem akartam hinni a fülemnek.
- K-köszönöm - mondtam remegő hangon.
- Harry! - nézett a mögöttem álló fiúra. - Tudod mi a dolgod! - sétált vissza a hatalmas fa asztalához. Harry megragadta a csuklóm, és kihúzott a teremből.
- Most k-komolyan s-szabadon engedtek? - hitetlenkedtem. Kicsit féltem, hogy ez talán egy csapda, vagy csak játszanak velem.
- Igen - mondta szomorú arccal, majd rám nézett és csettintett az ujjaival. Ismét a házunk előtt voltunk, aminek nagyon örültem. Mosollyal néztem a meleg otthont, amibe már alig vártam, hogy visszamehessek.
- Miért? Azt mondtad, hogy meg kell bűnhődnöm, akkor meg miért engedtetek el, nem értem - néztem zöld íriszeibe, melyekben szomorúságot véltem felfedezni.
- Mert a szenvedést választottad a halál helyett.
- De mindenki ezt választja, nem? - kérdeztem összevont szemöldökkel.
- De, ezt választják, viszont nem az az indokuk, mint neked. Mindig azt válaszolják, hogy azért mert élni akarnak. Te nem ezt mondtad, ezért szabadon engedünk. A jóság benned van, én megmondtam - villantott felém egy halvány mosolyt.
- Akkor ezért segítettél, ezért mutattad azt, tudod… - mondtam zavartan.
- Azért - lépett közelebb, alig pár centire volt arcunk egymástól - Jó pár éve figyellek, Louis. Próbáltam segíteni, jó útra terelni, de makacs voltál - simította végig az ujjait az arcélemen, ami kellemes bizsergést váltott ki belőlem - Nem tudtalak megmenteni, jobb belátásra bírni, ezért kellett, hogy elhozzalak téged. Féltem, hogy rossz választ fogsz adni, de mikor megízleltelek, halvány reménység költözött belém, hogy talán nem vagy olyan, mint az eddigiek, és jól sejtettem - cirógatta arcom. - Légy boldog a családoddal. Tudom, nem fogsz rám emlékezni, de én látni foglak.
- Soha nem foglak elfelejteni! - mosolyogtam rá. - Köszönöm, hogy felnyitottad a szemem. - Nagyot sóhajtott.
- Ki kell törölnöm az emlékezeted. Mindent, kivéve a mostani érzéseidet a családod iránt - nézett mélyen a szemeimbe, és éreztem a zsibbadást a fejemben.
- Várj! - állítottam le, mire abbahagyta. - Nem! Ne vedd el, kérlek! Nem akarlak elfejteni! Ígérem, nem mondom el senkinek, nem beszélek erről, csak ne töröld ki az emlékezetem! - könyörögtem.
- Sajnálom, nem tehetem. De te boldog leszel, nem fog fájni - mondta elcsukló hangon.
- De te nem, látom rajtad.
- Néha fel kell áldoznod a saját boldogságod, hogy mást boldoggá tegyél - suttogta, mire könny gyűlt a szemébe. Nem akartam elveszíteni. Nem. Valami volt benne, amit vonzott hozzá, és most, hogy tudom, soha többé nem láthatom, még jobban akartam őt. - Csak egy valamit szeretnék tőled kérni - fúrta bele zöld íriszeit enyéimbe. - Csókolj meg! - Közelebb hajoltam, ajkaink súrolták egymást. Lassan, érzékien csókoltam meg. Nyelve szelíden járta be a számat, majd gyengéden masszírozta enyémet. Hajamba túrt, játszadozott tincseimmel. Nem akartam elengedni, azt akartam, hogy örökre így maradjunk, de sajnos, egyszer minden véget ér, ahogyan ez a csók is. Szuszogva váltunk el egymástól, és egymás szemeibe néztünk. Szeretetteljes mosoly játszott az ajkain, majd elsötétült előttem minden, még a gyönyörű zöld íriszek is eltűntek.
*1 évvel később*
Harry
Mosolyogva, mégis szomorúan figyeltem a házat, ahova egy év után is ellátogatok éjszakánként. Louis megváltozott, boldog volt, ahogy a családjai is. Más volt minden. Én tudtam, hogy ebben a fiúban ott lakozik a szeretet, és örültem, hogy sikerült felszínre hozni, mert megőrültem volna, ha elveszítem. Így sem az enyém, de él, és én minden este meglátogatom őt, még ha ezt ő nem is tudja.
- Tudtam, hogy itt leszel! - szólalt meg a bátyám, Derek. Lenéztem rá, a fa ágán ülve, és kíváncsian fürkésztem arcát.
- Mit akarsz? - kérdeztem.
- 200 éves lettél! - nevetett, de engem nem tudott meghatni. Azóta, mióta elvesztettem Louist, nem voltam boldog, és még annak sem tudtam örülni, hogy végre elértem azt a kort, mikor saját magam dönthetek bármiben is. - Örülj egy kicsit, hiszen szülinapod van! - ül mellém.
- Nagyon boldog vagyok, nem látszik?! - mondtam cinikusan egy erőltetett mosoly kíséretében. Vállba ütött, nevetve.
- Tessék! Isten Éltessen öcsi! - nyújtott át nekem egy kis fiolát, amiben zöld folyadék kavargott. Kérdőn emeltem fel a tekintetem, a bátyám szemeibe nézve.
- Ez mi?
- Ezt kaptam a 200. szülinapomra apánktól, mivel én vagyok az idősebb. Nekem nem kellett, így hát megőriztem, mert éreztem, hogy neked szükséged lehet még rá. Én nem tudtam felhasználni, mert nem volt miért vagy kiért. Neked viszont van. - nézett az erkélyen ülő Louisra.
- Még mindig nem értem, elmagyaráznád? - vizsgáltam a zölden csillogó folyadékot.
- Ha ezt megiszod, emberré változol - leesett az állam és megdermedtem, mikor felfogtam a szavakat, amik a bátyám száját hagyták el. - De, van egy hátránya: nem fogsz emlékezni az eddigi életedre, ahogyan ránk sem. És ha meghalsz, nem leszel vámpír… - közölte velem, komoly arccal. Szemeimmel Louist fürkésztem. Tudtam, hogy a csillagokat lesi, ahogy mindig, amikor csak teheti. Ilyenkor küldök neki egy hullócsillagot, amit ámuldozva figyel, és látom gyönyörű mosolyát arcán.
- Rá se fogok emlékezni… - hajtottam le a fejem, és éreztem, hogy kitörni készülnek a könnyeim.
- Nem - tette rá kezét a vállamra. - Viszont, ha a sors úgy akarja, találkoztok - mosolygott rám. Tudtam, mire gondolt, hiszen én is terelgettem Louist, igaz nem sok sikerrel. - Elérem, hogy találkozzatok, de a többiben már nem tudok segíteni, rajtatok múlik.
- Megtennéd? - kérdeztem, mire bólintott. Hatalmas mosoly kúszott ajkaimra, és átöleltem. - Nem akarlak elveszíteni benneteket! - suttogtam.
- Nem fogsz, mi itt leszünk veled! - húzódott el. - Mindenkinek elmondtam, hogy hogyan fogsz dönteni, ugyanis előre láttam. Nehezen, de elfogadták. Nem szólhatnak bele, hiszen már felnőtt vagy.
- Köszönöm, bátyó! Te vagy a legjobb! - öleltem ismét magamhoz - Sajnálom, de nekem ő a mindenem, és ha nem is fogok tetszeni neki, egy próbát azért megér - húzódtam el, majd kinyitottam a fiolát, és meghúztam a zöld italt.
- Harry! Harry! - ugrált rajtam valaki. - Kelj fel, Halloween van, mennünk kell, mert az összes cukorka elfogy! - nevetett Jessica, a kishúgom.
- Szállj le rólam, mert kitaposod a belemet! - kaptam el lábát, és lerántottam az ágyra, majd megcsikiztem, amitől hatalmas kacaja betöltötte a szobát.
- Nee! Harry! Ne!! - nevetett sikoltozva. - Anya! Anya! Segíts! - kapálódzott szüntelen. Elengedtem, és egy cuppanós puszit nyomtam arcára. - Pfuj! - törölte le, majd kiszaladt a szobámból. Körülnéztem, az órára pillantottam, ami nyolcat mutatott. A párnán lévő könyvre tévedt a tekintetem. Nyilván bealudtam olvasás közben. Felkeltem, rendbe szedtem magam, és lementem a nappaliba, ahol már jelmezben várt rám a csodaszép kishúgom.
- Nézd milyen hosszú a farkincám - ujjongott, és körbeszaladta a házat, nyávogva.
- Vigyázz rá! - szólt anya, a hátam mögül.
- Persze, hogy vigyázok rá. Ne félj, nem lesz semmi baja! - öleltem magamhoz anyát - Gyere kiscica, várnak a finom falatok! - kiabáltam Jessicanak, aki azonnal mellettem termett. - Mehetünk? - kérdeztem, mire bólintott, és már kint is volt.
- Időben hazaérünk! - szóltam vissza anyának, aztán kiléptünk a kellemes őszi estébe. Tökéletes idő volt a Halloweenre. Elindultunk, hogy begyűjtsük a finomabbnál finomabb nyalánkságokat. Minden háznál töklámpások fényei világítottak, hol ijesztő, hol vicces fejeket vágva. A kertekben sírkövek álltak, melyekből kezek nyúltak ki, a teraszokon csontvázak, boszorkák, és minden amit csak el lehet ilyenkor képzelni. A pókhálók beszőtték a teraszokat, a fákat, és néhol még a kerítést is. Míg Jessica becsengetett a házakba, hogy megkapja az édességét, addig a járdán álltam, és figyeltem a körülöttem nevető, csacsogó gyerekeket és felnőtteket. Valami furcsa hang ütötte meg a fülem, talán egy morgásféle, ami a tőlem nem messze lévő bokorból hallatszott. Talán egy macska lehet - gondoltam, és odasétáltam.
- Boo! - ugrott ki mögüle egy srác, mire felsikoltottam és seggre estem. A hasát fogta nevetve, amitől nekem is vigyorogni támadt kedvem. Kezét nyújtotta, amit azonnal elfogadtam. Felsegített, és levette a rémisztő maszkot a fejéről. Kábé úgy 17 körüli lehetett, mint én. Arca gyönyörű volt, szemei kéken csillogtak, és egyből a lelkemig hatoltak. Szája, mely most hatalmas vigyorra kúszott, vékony volt, mégis hívogatott. - Louis - nyújtott kezet, én pedig megráztam.
- Harry - vigyorogtam.
- Tetszik a neved, göndörke! Bocsi, hogy így megijesztettelek, de imádom ezt csinálni. Amúgy nem az én maszkom, csak elkértem a húgomtól, aki nagyban gyűjtögeti a finomságokat - emelte fel a kosarat, ami telis-tele volt édességgel. - Kérsz csokit? - kérdezte, majd kikotort belőle egyet. - Tessék! - adta kezembe.
- Köszönöm. - mosolyogtam. - Ez a kedvencem! - mondtam, mire felnevetett.
- Érzem, hogy jó barátok leszünk, Harry! - dobta át vállamon a kezét - Nekem is ez a kedvencem!
