2017. november 16., csütörtök

Everything happens for a reason (15.rész)


Sziasztok drága olvasóim! 

Megérkeztem az új résszel, ami remélem, hogy tetszeni fog nektek! 😀
Tudom, hogy lassan haladnak itt a dolgok, de muszáj, ez a történet megkívánja, és én is szerettem volna már olyat írni, ami nem arról szól, hogy azonnal szerelmesek lesznek egymásba, meg stb. Kicsit újítani szerettem volna, valami mást írni, és remélem, hogy így is tetszeni fog nektek, habár a komik alapján úgy vettem észre, hogy így is szeretitek, aminek én nagyon de nagyon örülök! 😍😍 
Köszönöm az előzőhöz érkezett komikat, nagyon sokat segítettek abban, hogy igyekezzek a kövivel! 💚💙
Imádlak benneteket! 
Jó olvasást! 
Puszi 

Dreamy Girl



*Louis*


- Mivel? - kérdeztem félve. Nagyon reméltem, hogy nem fog megszívatni azért, amit tettem, azonban egyre növekvő vigyora nem sejtetett semmi jót. - Ez az ördögi vigyor Zaynnél a halálomat jelenti, kérlek mondd, hogy nálad nem! - néztem könyörgőn az engem pásztázó zöld íriszekbe.
- Ne aggódj, nem fog fájni - felelte egyszerűen, mire megkönnyebbülten sóhajtottam fel. - Nagyon - tette hozzá, majd jóízűen felnevetett, gondolom az elképedt arcomat látva.
- Most rohadtul megnyugtattál, de tényleg, köszi... - húztam el a számat.
- Na jó, komolyra fordítva a szót: lesz holnap egy összejövetel, amire szeretném, ha eljönnél vele... Khm, vagyis örülnék, ha ott lennél... - javította ki magát, és úgy tűnt zavarba jött, mert a tekintetét is elkapta rólam. Mi a fene?! Összeráncolt homlokkal figyeltem, ahogy kapkodva az asztal közepén álló piás üvegért nyúlt, ami mellé két poharat is elvett. Az egyiket elém, míg a másikat maga elé csúsztatta, aztán felém nyújtotta az üveget, de én nemlegesen megráztam a fejem. Elég volt mára a piából, már így is szenvedtem a fejfájástól, és egy kicsit szédültem is. Vállat vont, megtöltötte a poharát, aztán egyhuzamra megitta a keserű italt, amihez fancsali képet vágott. Még az orrát is összeráncolta, aminek látványára önkéntelenül elmosolyodtam. Ismét töltött magának, ám mielőtt azt is sietve ledöntötte volna a torkán, rám nézett. - Biztos nem kérsz?
- Nem, kösz. - feleltem.
- Te tudod - vontam meg a vállát megint, és már el is tüntette az italát.
- Szóval, miféle összejövetelről lenne szó? És miért is kellek én oda? - kérdeztem kíváncsian, miután láttam, hogy nem szándékozik újabb kört inni.
- Apa minden évben legalább ötször összehívja a nívósabb vendégeit egy zártkörű partira - mondta az asztalon lévő poharát bámulva, aminek az oldalához odakocogtatta a középső-és a mutatóujján lévő egyszerű ezüstgyűrűit. Megbűvölve figyeltem a hosszú, vékony ujjak mozgását, és csak akkor vettem le róluk a tekintetem, mikor újra megszólalt: - Utálom! Milliomos faszok mindenütt, akik azt hiszik magukról, hogy övék az egész világ! Borzalmasak! - közölte tömény undorral a hangjában, továbbra is az üres poharát fikszírozva. Egyetértettem szavaival, mert én sem szerettem az ilyen embereket, habár eddigi életem során még nem találkoztam eggyel sem, mivel nem ilyen körökben mozogtam, de el tudtam képzelni, hogy milyenek. - De tudod, hogy van ez, fontos a kapcsolatépítés... - horkantott fel, még mindig nem nézve rám.
- Ha nem szereted, akkor miért mész el? - kérdeztem őszinte érdeklődéssel, mert kíváncsi voltam arra, hogy miért szenvedteti magát, ha utálja ezt az egész "kapcsolatépítés" szarságot. Egy hatalmas sóhaj hagyta el ajkait, aztán végre rám emelte smaragdjait.
- Azért, mert muszáj. - közölte elhúzott szájjal. - Apa rám akarja hagyni majd a szállodát, és szerinte jobb, ha minél előbb elkezdek ismerkedni az üzleti élettel, na meg a seggnyalással, mert valljuk be, ez bizony az! - mondta, miközben egy újabb italért nyúlt. Ó, így már mindent értek. Harry nyilvánvalóan nem szeretett volna az apja nyomdokaiba lépni, de nem akarta megbántani őt azzal, hogy nemet mondd, ezért inkább elfogadta. - Tényleg nem kérsz? Tudod, elég hülyén érzem magam, hogy egyedül iszom - mosolygott rám halványan, mire kicsit habozva, de közelebb csúsztattam hozzá a poharam. Végül is még egy ital belefér, nem fogok belehalni.
- Nem akarod, hogy rád hagyja a szállodát? - puhatolóztam, miközben figyeltem, ahogy öntött nekem, majd magának is.
- Nem erről van szó, azzal semmi bajom! - közölte, majd felemelte a poharát, hogy koccintsunk, aztán szinte egyszerre döntöttük le a keserű folyadékot. - Csak a seggnyalás, ami zavar! Az nem az én világom! - mondta, majd elvigyorodott egy pillanatra, és még az egyik szemöldökét is felvonta, amit én értetlen arccal figyeltem. Mi lehetett olyan vicces ebben? - gondolkodtam el, de nem sokáig jutottam, mert tovább folytatta mondandóját: - Én tuti nem fogok benyalni ezeknek az úri majmoknak! Azt leshetik! - morogta.
- Megértelek, nekem se lenne ínyemre a dolog! - jelentettem ki, miután megküzdöttem a nyelőcsövemet maró folyadékkal. - És apukád? Ő hogy bírja ezt?
- Neki sincs ínyére a dolog, de muszáj, ha meg akarja tartani a szálloda hírnevét, és a pénzes vendégeket, akik nélkül nem tartana itt, ahol most!
- Ez mondjuk igaz! Sajnos az üzleti élet már csak ilyen. - sóhajtottam fel, miközben az előttem heverő poharamat markolgattam.
- Ja - motyogta egyetértőn, és láttam rajta, hogy elmerül a gondolataiban. Ezek után hosszú csend állt be közénk, ami alatt azon agyaltam, hogy mit is mondhatnék neki. Valahogy tovább kellett vinnem a beszélgetést, de nem tudtam hogyan. Aztán hirtelen eszembe jutott valami.
- És mit szoktál csinálni ezeken a partikon? Mármint, gondolom, nem csak smúzolsz, vagy igen? - kérdeztem, mire látványosan megnőtt a mosolya, és olyan lelkesedéssel kezdett el beszélni, hogy egy élmény volt hallgatni őt.
- Szerencsére nem csak azért vagyok ott, azt tuti nem bírnám ki épp ésszel! Én vagyok a piafelelős! Koktélokat keverek a vendégeknek, na meg szórakoztatom is őket egy-egy mutatvánnyal! Minden ilyen alkalomra kitalálok valami újat, hogy ne legyen unalmas, és szerencsére, legalábbis eddig, mindig sikerült elkápráztatnom a közönségem! - mesélte ragyogva, ami nekem is mosolyt csalt az arcomra.
- Ez nem is tűnik olyan borzalmasnak! - közöltem felhúzott szemöldökkel, szélesen vigyorogva rá.
- Jó, oké, lebuktam! - nevetett fel. - Őszintén megmondva, ezt a részét imádom, nagyon is, viszont a többi dolog tényleg nem valami kellemes... - húzta el a száját.
- És ezek után azt várod el tőlem, hogy elmenjek a partira?! - piszkálódtam kicsit, próbálva komoly maradni, ami nem volt egyszerű, főleg az elsápadt arcát látva. Irtó vicces volt.
- Ne csináld, Louis! Nem teheted ezt velem! Nem olyan vészes ám! Csak vicceltem! Komolyan! A parti szuper lesz, mint mindig! - hadarta egy szuszra, megpróbálva meggyőzni engem, amire felkuncogtam. - Kérlek, Louis, gyere el! - nézett rám esdeklőn. - Sokkal jobbá tennéd az estémet, ha ott lennél! - jelentette ki mosolyogva, előbújtatva a szája két oldalán lévő kis gödröcskéit. Teljesen ledöbbenve néztem rá. Hogy mi? Miért lenne neki jobb, ha én is ott lennék? Nem is ismer. Oké, beszélgettünk már egyszer-kétszer, de akkor is. Miért olyan biztos benne? Nem értem. - Ha nem akarsz egyedül jönni, amit teljes mértékben megértek - folytatta, ezzel kiszakítva a gondolataimból -, akkor a barátaidat is szívesen látom! Bírom őket, hatalmas arcok! - vigyorgott, én pedig nem tudtam, mit válaszoljak. Tény, hogy jó lenne elmenni a partira, de az, hogy ez nem egy szokványos buli lesz, kicsit visszatart. Csupa pénzes nagymenők, akik semmi másról nem tudnak beszélni csak a poltitikáról, az üzletről meg minden ilyen szarságról, ami minket egy cseppet sem érdekel. Meg gondolom, viselkednünk is kell, ha nem akarunk keresztbetenni Harryéknek, ami valljuk be, pár pohár pia után nem fog egykönnyen menni. Józanul meg tuti, hogy nem bírnánk ki az estét.
- Nem tudom, Harry... - sóhajtottam. - Mi nem...
- Kérlek! - vágott a szavamba könyörögve, kiskutya szemekkel meredve rám, amit nem bírtam ki nevetés nélkül.
- Csak azt ne mondd, hogy ez be szokott válni! - nevettem továbbra is.
- Pedig de! Nálad is bevált már egyszer, nem emlékszel?! Rávettelek, hogy keverj nekem egy italt! - mosolygott, és rám kacsintott. Zavaromban elkaptam a tekintetem, és éreztem, hogy elpirulok. Mi a fene van velem? Tényleg nem iszom többet.
- Nézd Harry, mi nem vagyunk odavalók! - szólaltam meg gyorsan témát váltva. - A vendégek egytől egyig pénzes emberek, mi meg... Nézz már rám - mutattam végig magamon. - Mi csak nyaralni jöttünk.
- Ugyan már, ezen könnyen segíthetünk! Felkaptok egy zakót, és már be is illetek közéjük! - közölte egy vállrándítással. - Senkinek se fog feltűnni a dolog! Higgy nekem!
- Nem hoztunk magunkkal egyetlen flancos göncöt se. - húztam el a számat, mire legyintett.
- Ez mind csak kifogás, Louis! Ez a legkevesebb! Bízd csak rám az öltönyöket, megoldom! Nektek csak annyi a dolgotok, hogy eljöttök! - közölte, és volt egy olyan érzésem, hogy addig nem fogja feladni, amíg bele nem egyezem.
- Nem is tudom - bizonytalankodtam. - Ezt még a fiúkkal is meg kéne beszélnem, nem akarok helyettük dönteni!
- Louis... - sóhajtott. - Lesz ingyen kaja, meg pia, szerintem nincs miről beszélned velük! - nevetett fel. Igaza volt, Zaynnek elég csak annyit mondani, hogy "ingyen van" és máris rábólint, bármiről is legyen szó. Végül is, mi bajunk lehet?! Ez csak egy parti. Egy este. Túl fogjuk élni.
- Oké, elmegyünk! - adtam be végül a derekam. Amúgy se lett volna más választásom, meg hát én voltam az az idióta, aki azt mondta neki, hogy bármit kérhet engesztelésül. Viszont, örülnöm kellene, hogy ennyivel megúsztam, sokkal rosszabbul is járhattam volna. Ez semmiség.
- Köszönöm, Louis! - örvendezett, és fülig ért a szája, ami engem is vigyorgásra késztetett. - Viszont lenne itt még valami - tette hozzá óvatosan. Ajjaj, asszem sikerült elkiabálnom az előbb. Úgy látszik most jön még csak a java. Nem is tudom, hogy hihettem azt, hogy ennyivel megúszom az egészet. - Nem lenne kedved előbb jönni? Persze, nem kötelező, csak ha szeretnéd! - mondta, majd sietve folytatta, nem hagyva, hogy bármit is reagáljak: - Én már reggel hattól a bárban leszek, de ne aggódj, nem várom el tőled, hogy ilyen korán legyere! Mondjuk úgy kilenc-tíz körül? Vagy tizenegy? Jó, tisztában vagyok vele, hogy csak este kezdődik a banzáj, de jól jönne egy kis társaság az unalmas és fárasztó előkészületek közben! - Szinte lélegzetvétel nélkül, egy szuszra hadarta el mindezt, amire én csak nagyokat pislogtam. - Na, ne ijedj meg, nem foglak be takarítani, pakolni vagy ilyesmik, esküszöm! - tette a szívére a kezét, és úgy tűnt, befejezte mondandóját. Próbáltam összerakni a fejemben az előbb elhangzottakat, és amint ez sikerült, azonnal válaszoltam:
- Rendben, amint felkelek, lemegyek hozzád a bárba! Úgy jó lesz? - kérdeztem, ő pedig sugárzó arccal bólintott. - Viszont, készülj fel, hogy nem vagyok egy szórakoztató társaság!
- Ez hülyeség! - vágta rá összehúzott szemöldökkel. - A múltkor már tapasztaltam, hogy igenis jó társaság vagy, szóval ezt meg ne halljam még egyszer! - korholt le, de aztán elmosolyodott. Ismét elpirultam, ezért sietve valami más téma után kutattam a fejemben.
- Amúgy, Zayn keresett téged! - mondtam, mire felvonta az egyik szemöldökét. - Ki akar hívni egy meccsre!
- Engem? - mutatott magára. - Komolyan?
- Aham, el akar verni, vagyis szarrá, hogy pontosabb legyek! - feleltem kuncogva.
- Hogy mi? - hitetlenkedett, majd hangosan felnevetett. - Hol ez a bátor gyerek? - vigyorgott tekintetével az embereket pásztázva.
- Szerinted nem lenne esélye ellened? Azért Zayn is elég jó! - védtem meg a haveromat.
- Őszintén?! Nem, egy csepp esélye se lenne! - közölte magabiztosan, mire megforgattam a szemeim, de azért elmosolyodtam. Mintha csak Zaynt hallottam volna. Már épp nyitottam volna a szám, hogy elmondjam neki, szerintem igenis lenne esélye ellene, amikor is a telefonom megszólalt.
- Bocs - néztem rá bocsánatkérőn.
- Csak nyugodtan. - felelte halvány mosollyal az arcán, én pedig nekiálltam kihalászni a farmerzsebemből a készüléket. Mikor megláttam Cassie nevét a képernyőn, azonnal minden jókedvem elszállt.
- Ez nem lehet igaz! - morogtam magam elé, idegesen túrva bele a hajamba. Ilyen nincs! Mi a faszomért nem tud békén hagyni?? Mi nem volt neki világos abban, hogy kurvára nem akarok többet beszélni vele?? Ennyire nem lehet értetlen! Azt hiszi, hogy ha folyton zaklat, azzal el fog érni bármit is?? Hogy ha újra és újra bocsánatot kér, akkor majd megbocsátok neki, és élünk tovább boldogan, mintha mi se történt volna?? Mintha nem csalt volna meg azzal a faszkalappal?? Hát azt lesheti! Ő cseszte el magának! Most éljen boldogan azzal a drágalátos kis Markjával! Észre se vettem, hogy dühösen fújtatok, miközben összeszűkült szemekkel meredtem a névre, és olyan erősen markoltam a telefont, hogy elfehéredtek az ujjaim.
- Jól vagy? - kérdezte óvatosan Harry, ezzel visszarángatva a valóságba. Mielőtt bármit is válaszoltam volna neki, vettem egy mély levegőt, majd lassan kifújtam, és egy pillanatra a szemeimet is lehunytam. Amint egy kicsit enyhült a haragom, a göndör felé fordultam:
- Igen, minden rendben - feleltem egy mosolyt erőltetve az arcomra. - Én csak... Csak... Szóval... Én...- dadogtam, mint egy idióta, mert fogalmam se volt, hogy mit is mondhatnék neki.
- Figyu, semmi baj, nyugodtan rendezd le! Nekem amúgy is beszélnem kell Niallel! - állt fel sietve. - Majd folytatjuk, oké?! - kacsintott rám, aztán már el is tűnt, meg se várva, hogy bármit is reagáljak szavaira. Felsóhajtottam, majd újra a képernyőn lévő nevet bámultam, miközben ujjammal hol a piros, hol pedig a zöld ikon felett köröztem. Végül, hosszas gondolkodás után kinyomtam, lenémítottam és visszacsúsztattam a zsebembe. Újabb sóhajjal dőltem hátra a kanapén, majd lehunytam a szemem, ám alig telt el pár másodperc, mikor újra rezegni kezdett a mobilom.
- Baszki! - morogtam idegesen, és a piás üvegért nyúltam, de hamar meggondoltam magam. Semmi jó nem fog kisülni abból, ha lerészegedem, szóval találnom kell valami mást, ami lenyugtatja feszült idegeimet. Felálltam, majd körbekémleltem a teremben, hátha meglelem Zaynt vagy Liamet, de egyikőjüket se láttam sehol. Elindultam a keresésükre, ami nem volt egyszerű ennyi ember között, ám végül mégis sikerült rájuk bukkannom a mosdók felé vezető folyosón. Természetesen megint egymás szájában kutakodtak, ami egyáltalán nem volt meglepő, tekintve a ma esti kanos viselkedésüket. Nem szívesen zavartam meg az élvezetes perceiket, de rohadtul szükségem volt a nyugtatómra. Épp mikor odaléptem hozzájuk, Li erősen megmarkolta Zayn fenekét, aki erre még jobban nekinyomta a barátját a falnak, ezzel hangos nyögést váltva ki mindkettőjükből. Azonnal eltakartam a kezemmel a szemem, viszont már túl késő volt, ugyanis ez a kép örökre bevésődött a retinámba. A hangokról meg ne is beszéljünk.
- Khm! - krákogtam magamra vonva a figyelmet. - Bocs srácok, csak egy pillanatra zavarnék, aztán itt se vagyok! - mondtam, még mindig eltakart szemekkel, amire nevetés tört ki belölük.
- Nyugodtan idenézhetsz! - zihálta Li.
- Biztos? - kérdeztem rá, biztos, ami biztos alapon. - Mert már így is túl sokat láttam!
- Igen, biztos! - nevetett Liam, mire lassan leeresztettem a kezem. Ugyanabban a pozícióban maradtak, csak már nem falták egymást. Zayn egyik keze közvetlenül Liam feje mellett pihent a falon, míg a másik a derekát markolta. Mindketten kipirult arccal, nagyokat szuszogva, kérdőn meredtek rám, gondolom, arra várva, hogy mondjak végre valamit.
- Van cigid? - kérdeztem Zaynt.
- Ilyen kérdést, Louis... Nem ismersz? - horkant fel, miközben előhúzta a farmere zsebéből az ismerős fehér dobozkát.
- Megdobsz eggyel? Vagy akár kettővel? - kérdeztem sietve, mert a telefonom ismét rezegni kezdett. Az isteni! Hagyj már békén, baszki!
- Kettővel? - húzta fel gyanakvóan a szemöldökét Zayn, de közben felém nyújtott a két szál cigit, amit elvettem tőle. Az egyiket a fülem mögé csúsztattam, hogy ne kelljen mindkettőt a kezemben tartanom. - Baj van? - aggódva nézett rám, én pedig azon agyaltam, hogy elmondjam-e neki, vagy sem, ugyanis nem akartam elrontani az estéjét, vagy, hogy feleslegesen idegeskedjen miattam.
- Louis! - szólt rám egy kicsivel erélyesebben.
- Cassie... - csak ennyit mondtam, de Zaynnek pont elég volt arra, hogy felhúzza magát.
- Mi van vele? Mi a fenét csinált? - Tisztán hallottam a hangjában a feszültséget, és láttam a falnál lévő kezét, ahogy ökölbe szorítja.
- Semmit, csak folyton hívogat, és ezzel az őrületbe kerget! - sziszegtem a fogaim közül. - De nem fogom felvenni, akárhányszor is próbálkozik! Felejtsen el!
- Kapcsold ki azt a szart! Nehogy már tönkretegye az a ribanc az itt töltött napjaidat! - morogta összeszűkült szemekkel.
- Gyújtó? - szólaltam meg, mire belenyúlt a nadrágja másik zsebébe, amiben kotorászott egy darabig, majd összevont szemöldökkel nézett a sunyin vigyorgó Liamre.
- Nálad van? - kérdezte Zayn.
- Nem tudom, keresd meg! - suttogta széttárva kezeit, majd kihívóan megnyalta az ajkait.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, ha most átkutatnálak, baby! - harapta be az alsó ajkát Z, majd épp hajolt volna a párja szájára, de én sietve közbeszóltam:
- Fiúk! Ne előttem kérlek! Csak adjátok ide az öngyújtót, és itt se vagyok! - hadartam, mire Liam kivette a farmerja zsebéből az említett tárgyat, és felém dobta. A jó reflexemnek köszönhetően sikerült elkapnom. - Köszi!
- Ha ki akarod önteni a lelked, vagy bármi, akkor tudod hol találsz! - mondta Zayn, halvány mosollyal az arcán.
- Igen, tudom, és köszi, de egyelőre ez is megteszi! - mutattam fel a bagót, aztán hátat fordítottam nekik, és mialatt kifelé sétáltam, hátra se nézve, még visszaszóltam: - Menjetek szobára! - Szavaimat halk kuncogás követett, amire én is elmosolyodtam. Az utam egyenesen a kijárat felé vezetett, és amikor kiléptem az éjszakába, hatalmasat szippantottam a friss levegőből, ami némiképp jót tett a feszült idegeimnek. Egy kicsivel arrébb sétáltam a bejárattól, keresve egy nyugodtabb helyet, amit meg is leltem egy bokrok mögött megbúvó kispadnál. Felültem a támlájára, majd az ajkaim közé csíptem a szálat, és meggyújtottam. Beleszívtam, letüdőztem, aztán lassan kifújtam a füstöt, figyelve, ahogy az érdekes mintákat alkotva szertefoszlik a levegőben. A telefonom újra jelzett, de ezúttal csak egy rövid rezgéssel. Kihalásztam a zsebemből, és rákattintottam a bal felső sarokban éktelenkedő kis borítékra.

"Louis, kérlek, ne csináld ezt! Vedd fel, beszéljük meg a dolgokat!"

Felhorkantam Cassie üzenetet látva, amit azon nyomban ki is töröltem. El se kellett volna olvasnom! - gondoltam magamban, majd egy újabb slukk után felnéztem a felhőktől mentes csillagos égre. Ismét kifújtam a füstöt, és csodálattal figyeltem annak gyönyörű játékát. Ezután a járdán elhaladó fiatalokat lestem, akik szórakozottan, egymásba kapaszkodva dülöngéltek, némelyikük még énekelt is, ha azt a borzalmas hangot, ami kijött a torkukon annak lehetett nevezni. Felkuncogtam, majd az égő cigaretta parázsló végét tanulmányoztam, azon gondolkodva, hogy vajon milyen hazugságot találhatott ki Cassie, csakhogy visszafogadjam őt. Mert akármennyire is haragudtam rá, és nem akartam még egyszer hallani a hangját, azért rohadtuk kíváncsi voltam a meséjére. Ismét megrezzent a mobilom.

"Kérlek, Louis! Beszélnünk kell! Hívj fel!"

- Meg azt a faszt! - morogtam, és legszívesebben eldobtam volna az utca másik végébe a telefonomat. Zaynnek igaza volt. Nem hagyhatom, hogy Cassie a folytonos zaklatásával elrontsa az itt töltött napjaimat. Azt már nem! Kapcsoltam ki a készüléket, ami hatalmas megnyugvással töltött el. Továbbra is kint ültem, és már a második szál cigim is a felére fogyott, mikor egy motorzúgásra lettem figyelmes. Összevont szemöldökkel kaptam a fejem az útra, a zaj irányába, ami egyre csak hangosodott. Egy fekete, elsötétített ablakú BMW nagy sebességgel közeledett, majd hirtelen, fülsértő csikorgással fékezett le az út túlsó oldalán. Mi a fene?! És ki ez az idióta állat?! 


2017. október 29., vasárnap

Everything happens for a reason (14.rész)


Sziasztoook! 

Huh, elég rég posztoltam már, amitől ég is a pofám, de rendesen! Először is borzasztóan sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok a kövi részre, és hogy ilyen sok baj van velem, de egyszerűen nem ment... Hiába próbálkoztam minden nap írni, kész szenvedés volt egy mondatot is összehoznom. Ha viszont sikerült, akkor ezerszer átírtam mert nem voltam megelégedve vele, és ez így ment napról napra, teljesen lerombolva az önbizalmamat...
De most itt vagyok, és végre elkészültem az új résszel, ami remélem tetszeni fog nektek! 😉
Köszönöm a sok támogatást, nélkületek már szerintem rég feladtam volna! Köszönöm azoknak, akik bíztak bennem, és kitartottak mellettem! ❤❤ De azokra sem haragszom, akik közben elpártoltak tőlem, teljes mértékben megértem őket! 
Köszönöm, hogy vagytok nekem! Imádlak benneteket! 
Jó olvasást! 
Puszi
Dreamy Girl 

(nem tudom, hogy  mennyire sikeredett jóra a rész, még vissza kell rázódnom a egészbe, szóval bocsánat, ha nem lett valami jó) 

💙💚


*Louis*



Már az utolsókat gurítottuk, de Harryék még mindig nem kerültek elő, ezzel tovább fokozva bennem az aggodalmat. Szinte másodpercenként pillantottam az ajtó felé, hátha végre megjelennek, de semmi, egyetlen ismerős arc se lépett be rajta. Egy idő után, feladva a reményt fordultam vissza a srácokhoz, akik még mindig semmiféle aggódást nem mutattak a hirtelen eltűnt barátaik miatt. Pedig azt hittem, hogy mostanra már fel fog tűnni nekik a hiányuk, és kérdezősködni kezdenek, de nem így lett. Továbbra is felhőtlenül, nagyokat nevetve játszottak, és öntötték magukba a piát, mintha mi sem történt volna. Én viszont teljesen elvesztettem a fonalat a meccsel, meg úgy minden egyébbel kapcsolatban. Azt sem tudtam, hányadán álltunk, vagy, hogy mikor következtem, de még arra sem emlékeztem, miket gurítottam. Egyszerűen csak fellépdeltem a dobódeszkára, mikor a többiek a nevemet kiabálták. Miután lejátszottuk a meccset, amit elvileg mi nyertünk meg - csak fél füllel hallottam -, leültem a pálya mögötti kényelmes ülőgarnitúrára, ahonnan a számat rágcsálva, tanácstalanul fürkésztem a jókedvű bandát. Nem tudtam, mi tévő legyek. Senkit sem ismertem annyira, hogy rá merjek kérdezni a dolgokra, mégis úgy éreztem, muszáj lépnem valamit. Mégsem ülhettem itt tétlenül, várva a csodára, miközben ki tudja, mi történt Niallékkal. Valami baj lehetett, mert senki sem tűnik csak így el, főleg nem ilyen hosszú időre. Ahogy ötletekért kutakodva a fejemben néztem körbe a helyiségben, a szemem megakadt az épp az egyik haverjával beszélgető Aaronön, aki mintha csak megérezte volna vizslató tekintetem, nyomban felém pillantott. Szélesen elmosolyodott, amit azonnal viszonoztam, közben azon agyalva, hogy végül is őt valamilyen szinten ismertem, vagyis hát többet beszéltem vele, mint itt bárkivel. Talán ő segíthetne nekem megtudni valamit erről a Ryan gyerekről, már ha Harry egyáltalán beavatta őt. Az is lehet, hogy csak Niall tudott az egészről, mivel mégiscsak ő volt a göndör legjobb barátja. Viszont, ha ez igaz, és tényleg senki másnak nem mondta el, akkor a kérdezősködéssel csak ártanék neki - amit nem szerettem volna -, szóval ki kellett találnom valami mást. De mégis mit? Mit tehetnék még? - gondolkodtam el, hamar rájőve arra, hogy nem sok lehetőségem maradt. Igazából csak egy: csendben várakozni, és reménykedni abban, hogy hamarosan, és épségben vissza fognak jönni. Már ha vissza fognak. Elkeseredetten sóhajtottam fel a gondolatra, majd a tenyerembe temetve megdörzsöltem az arcomat. 
- Louis?! - Zayn hangja furakodott be a tudatomba, mire szétnyitottam az ujjaimat, és kilestem a köztük keletkezett kis résen át. Nem egyedül jött, Liam is vele volt, és mindketten fürkésző tekintettel méregettek.
- Minden rendben? - puhatolózott óvatosan Li, miközben lehuppant velem szembe a kanapéra, majd kicsivel beljebb csúszott, helyet adva párjának is.
- Ja, minden oké. - motyogtam a tenyerembe, igyekezve minél meggyőzőbb lenni, ami nyilvánvalóan nem sikerült, mert Z hangja aggódással volt teli, mikor megszólalt:
- Tuti? Mert nekem nem úgy tűnsz, mint akivel minden okés... - látott át rajtam. - Történt valami, ami miatt itt búslakodsz egymagadban? - faggatózott, mire egy mély sóhaj tört fel belőlem. Muszáj lesz megnyugtatnom őket, mert különben soha nem fogják abbahagyni a vallatásomat, amihez most nagyon nem volt kedvem. Lassan leeresztettem az arcomat takaró kezeimet, majd magamra erőltetve egy mosolyt válaszoltam:
- Nincs semmi baj, jól vagyok. - Néztem felváltva az engem pásztázó szempárokba, amikben tisztán láttam a kétkedést, ezért még hozzátettem: - Tényleg! Minden rendben srácok, csak kicsit elfáradtam, meg a pia... Tudjátok...
- Tuti biztos? Nem kamuzol? - erősködött Zayn, egyértelművé téve számomra, hogy még mindig nem hisz nekem.
- Tuti biztos! - ismételtem meg szavait, de ő még mindig gyanakvón méregetett. Pár percig csendben mérlegelt magában, le nem véve rólam vizslató szemeit, aztán végre megszólalt:
- Hát jó, feladom, nem faggatlak tovább! - emelte fel a kezeit, megadásának jele képen, ami hatalmas megkönnyebbüléssel fogott el. - Viszont, azt elárulhatnád nekem, hogy merre kószál a mestered!
- A-a kicsodám? - kérdeztem vissza, értetlenül meredve a haveromra.
- A mestered, Harry, ki más?! - közölte olyan hangsúllyal, mintha nekem ezt tudnom kellett volna. - Csak azért kérdezem, mert nem találom sehol, és mivel ti ketten folyton egymás nyakán lógtatok az este folyamán, gondoltam, te biztos tudsz róla valami infót! - A szemeim kikerekedtek, és a szám is tátva maradt, ahogy felfogtam szavait. Hogy mi? Mi a fenéről beszél? Mi az, hogy egymás nyakán lógtunk? Mi nem is... Vagy igen? - gondolkodtam el, és rá kellett jönnöm, hogy igazat beszélt. Tényleg sokat voltam Harryvel, de csak azért, mert segített a bowlingban. Csak ennyi, semmit több. Mondjuk mi más lett volna?
- Hahó?! Louis?! - kalimpált kezével az arcom előtt Z, ezzel visszarángatva a beszélgetésbe, amit tovább folytatott: - Elment? Remélem nem, mert ki akartam hívni egy meccsre! Csak mi ketten! - vigyorgott, izgatottan dörzsölve össze tenyerét. - Úgy szarrá verem, hogy egy életre elmegy a kedve a bowlingtól! - jelentett ki nagyképűen, amire más körülmények között röhögéssel válaszoltam volna, de most semmi másra nem tudtam gondolni, csak a kijelentésére, miszerint mi Harryvel egymás nyakán lógtunk.
- Várj! Állj! Miről beszélsz? - állítottam le őt, mikor végre sikerült szóhoz jutnom.
- Arról, hogy szarrá fogom verni! - ismételte magabiztosan, és még ki is húzta magát ültében. Épp nyitottam volna a szám, hogy közöljem vele, nem erre a részre gondoltam, amikor Liam beelőzött:
- Csak nehogy fordítva süljön el a dolog, mert akkor napokig hallgathatom majd a nyafogásodat... - Forgatta meg a szemeit, mire a párja szúrós tekintettel fordult felé. Ajjaj, itt hamarosan vér fog folyni! - kuncogtam magamban, és örültem annak, hogy most egy darabig nem én leszek a téma.
- Komolyan, Liam? - meredt rá az említettre Z, hitetlenkedve vonva fel fekete szemöldökét.
- Komolyan, Zayn! - felelte Li teljes komolysággal, egyenesen a barna szemekbe nézve. Pár percig, néma csendben néztek egymással farkasszemet, amit végül - nagy meglepetésemre - Zayn szakított meg.
- Jól van, ezt megjegyeztem ám! - dünnyögte az orra alatt, miközben elfordult a barátjától, hogy a mellkasa előtt összefont karokkal, duzzogva meredjen maga elé. Ráadásul arrébb is csúszott egy kicsit a kanapén, csak hogy még drámaibbá tegye a helyzetet. Liammel egymásra néztünk, és azon nyomban kitört belőlünk a nevetés, amit persze az érintett nem igazán nézett jó szemmel. - Jó, be lehet ám fejezni! - morogta, mi meg egyre hangosabban röhögtünk. Szegény. Nem tudta, hogy igazából még csak most kezdődik a java. 
- Várj! Van egy ötletem! - szólaltam meg, miután kicsit alábbhagyott a nevetésem. - Fizesd le Harryt, és probléma megoldva! - szálltam be a játékba, amivel tudtam, hogy csak olajat öntök a tűzre. Igazam is lett. Zayn olyan szemekkel nézett rám, hogy ha tekintettel ölni lehetett volna, már rég halott lennék.
- Ez nem is olyan rossz ötlet, sőt! - csillant fel Liam szeme, majd felemelte a kezét, én pedig gondolkodás nélkül csaptam bele a tenyerébe.
- Na jó, tudjátok mit?! Menjetek a fenébe! - mondta sértődötten a fekete.
- Kis pukkadós! - mosolygott Li, élvezve a párja kínzását.
- Még fokozod is, Payne?! - nézett szúrós szemekkel az említettre, aki csak vigyorogva bólintott. - Jól van! De tudd, hogy ezért még számolunk, csak érjünk vissza a szállodába! - fenyegetőzött, amivel nem igazán hatotta meg Liamet, aki továbbra is jókedvűen kuncogott. - Hidd el, nem fogsz nevetni!
- Hát persze, Zaynee, hogyne! - incselkedett tovább. 
- Ne hívj így! - morogta duzzogva, és újra karba fonta kezét. 
- Miért? Pedig tudom, hogy imádod! Ne is tagadd, Zayneeee! - nyújtotta el az utolsó betűt, miközben odahajolt a barátjához, hogy egy cuppanós puszit nyomjon a pukkadt arcára.
- Utállak! - motyogta Z, de láttam rajta, hogy alig bírja visszatartani mosolyát.
- Tudom, én is téged! - vigyorgott Li, mire a párja azonnal felé fordult, és megcsókolta. Nyilván náluk ez jelentette a szerelmi vallomást. - mosolyodtam el a gondolatra, továbbra is őket figyelve. Csókjuk egyre hevesebbé vált, szinte felfalták egymást, nem törődve azzal, hogy nem egyedül vannak. Több szempár is rájuk szegeződött, ezért egy hangos köhintéssel jeleztem nekik, hogy ideje abbahagyniuk, de persze csak akkor váltak el ajkaik, amikor már másodjára, sokkal hangosabban krákogtam. 
- Ne féltékenykedj! - nyújtotta rám a nyelvét Zayn, miközben lazán elhelyezkedett, egyik kezét átdobva Liam vállán. Megforgattam a szemeimet, de azért mosolyogtam. - Amúgy a kérdésemre még mindig nem válaszoltál! - húzta fel az egyik szemöldökét, majd mielőtt folytatta volna, egy kicsit előre dőlt. - Szóval, merre kószál a göndörke? 
- Nem tudom - vontam vállat. - Telefonja volt, kiment, és azóta nem... 
- Oh, itt is van! - lelkesedett fel, belém fojtva a szót, majd a hátam mögé intett a fejével. Olyan hévvel kaptam a fejemet a bejárati ajtó felé, hogy bele is szédültem egy kicsit. Amint megláttam a göndört, majd utána a szöszit, hatalmas megkönnyebbülés fogott el. Szerencsére egyikőjüknek sem esett baja, habár, ahogy jobban szemügyre vettem őket, láttam rajtuk, hogy valami nagyon nem stimmel velük. Mindketten komor arccal, kedveszegetten álldogáltak a pulttól nem messze, és ahelyett, hogy egyből a barátaikhoz csatlakoztak volna, a helyiség egy kis félreeső zugába vonultak el. Nem bírtam ki, hogy ne figyeljem őket, főleg hogy innen tökéletesen rájuk láttam, de persze mindvégig ügyeltem arra, hogy ne feltűnően tegyem. A kezdeti higgadt beszélgetésük perceken belül heves vitába torkollt. Nyilván valamiben nagyon nem érhettek egyet, mert idegesen, karjaikkal össze-vissza hadonászva mondták egymásnak a magukét, amit én összeráncolt homlokkal, értetlenül kémleltem. Mi a fene történhetett odakint, amitől ennyire kiakadtak? Vajon hol, és miért voltak el ilyen sokáig? Talán itt volt az a Ryan gyerek? Miközben a lehetséges válaszokért kutakodtam a fejemben, továbbra is őket figyeltem, teljesen elfeledkezve magamról, aminek az lett a vége, hogy lebuktam. Harry mélyet sóhajtva túrt bele a hajába, majd olyan hirtelen pillantott felém, hogy időm sem volt elkapni róla a tekintetem, ami ezáltal összekapcsolódott az övével. Egy ideig csak néztük egymást, aztán mikor végre észbe kaptam, hogy mit is csinálok, zavartan lehajtottam a fejem, és szorosan összezártam szemhéjamat. Éreztem, hogy lángol az arcom, ami tuti, hogy már a vörös legsötétebb árnyalatában pompázott. Basszus. Basszus. Basszus. Annyira idióta vagyok! Miért nem figyeltem oda jobban? Istenem, ez annyira égő...
- Hé! Harry! - Zayn hangos kiabálására azonnal felkaptam a fejem. - Itt vagyunk! Gyere ide! - integetett, mire ijedtemben áthajoltam az asztalon, és leütöttem a levegőben hadonászó kezét. Teljesen ledöbbenve, hatalmasra kerekedett szemekkel, és eltátott szájjal meredt rám. Egy cseppet sem csodálkoztam reakcióján, mert én magam is ugyanígy meghökkentem a viselkedésemen. - Mi a fene, Louis? - kérdezte összeráncolt homlokkal. Újra égett az arcom, és legszívesebben az asztal alá süllyedtem volna szégyenemben.
- Semmi, bocs, én... Uhm... Én... - vakargattam kínomban a tarkómat, miközben azon agyaltam, hogy mivel is tudnám kimagyarázni az előbbi meggondolatlan cselekedetemet. Mert ugye azt igazat, miszerint nem akartam, hogy Harry a történtek után hozzánk csatlakozzon, mégse mondhattam el nekik. Elég kínos lett volna. - Csak... Csak ne hadonássz már így, elég ciki... - próbálkoztam, ami elég gyengére sikeredett, de hirtelen nem jutott jobb az eszembe. Zayn hosszú percekig csak értetlen képpel meredt rám, egy szót sem szóval, ám mikor megláttam növekvő vigyorát, beparáztam. Ez az ördögi vigyora sosem jelentett semmi jót.
- Mire készülsz? - kérdeztem félve.
- Megmutatom én neked, hogy mi a ciki! - felelte a szemöldökét húzogatva.
- Ne! Kérlek! Bármi is jár a fejedben, ne csináld! Esküszöm bármit megteszek, csak ne...
- Késő bánat! - szakított félbe, jót mulatva könyörgésemen. Szemét dög! - morogtam magamban. - Harry! - kiáltotta újra, mindvégig a szemeimbe nézve, amikkel szinte könyörögtem neki, hogy hagyja abba, de ő rám se bagózott. - Gyere! Louis már nagyon hiányol! - folytatta önelégült fejjel, nekem pedig leesett az állam a döbbenettől. Egyszerűen nem akartam hinni a fülemnek. Ezt nem tehette velem, nem mondhatta ki hangosan.
- H-hogy mi? T-te hülye vagy? - akadtam ki teljesen, és legszívesebben letöröltem volna arcáról azt az idegesítő vigyorát.
- Olyan kis elveszett nélküled!  - fokozta, mert szerinte ez nem volt még elég.
- Állj le! - Tartottam fel mutatóujjam fenyegetően, amivel semmit sem értem el, ezért áthajoltam az asztalon, és egy erőset belebokszoltam a vállába. - Komolyan mondom! Állj le!  - szűrtem ki fogaim közül.
- Most mi van? - játszotta a sértődöttet, miközben az ütés helyét simogatta. - Én csak az igazat mondtam! Azóta vagy ilyen búvalbaszott, mióta a göndörke eltűnt! - jelentette ki, amitől ismét érett paradicsom színében pompázott az arcom.
- Fejezd be! - suttogtam kérlelően, de már túl késő volt.
- Igaz ez, Louis? - szólalt meg mögülem az ismerős mély hang, amire riadtan ugrottam össze. Szuper, pont ez hiányzott. Harry egy laza mozdulattal huppant le mellém, és olyan közel csúszott hozzám, hogy szinte bepréselt a sarokba. - Mesélj csak, hallgatlak! - féloldalas mosolyt villantott felém, miközben az egyik kezét az ülőgarnitúra támlájára, míg a másikat az asztallapra csúsztatta, teljesen bezárva engem. Furcsa volt ez a hirtelen hangulatváltozása, főleg azok után, ami alig pár perccel ezelőtt történt közte és Niall között, de úgy döntöttem, nem foglalkozom tovább ezzel. Végeztem azzal, hogy megtudjam, ki is az a Ryan, és hogy mi a fene történt velük, amíg távol voltak. Nem az én dolgom, csakis az övék, szóval jobb, ha nem ütöm bele az orromat. Az a lényeg, hogy épségben visszatértek, a többi meg nem rám tartozik.
- Nincs mit mesélnem - feleltem egyszerűen, miközben észrevétlenül arrébb csúsztam egy hangyányit. - Zayn csak szórakozik velem, ugye? - nyomtam meg az utolsó szót, szúrós tekintettel nézve az említettre, aki továbbra is csak idegesítően vigyorgott. Nem szólt semmit, direkt húzta az időt a válasszal, amivel totálisan kikészített. Önelégült fejjel élvezte a kínzásom, miközben ráérősen dőlt hátra a kanapén, újra átkarolva a párját, aki mosolyogva bújt hozzá. Egyre jobban frusztrált a hallgatása, és féltem, hogy mit fog majd mondani, amikor végre megszólal, ám ami ezek után történt, arra egyáltalán nem számítottam.
- Tényleg az igazat mondta! - törte meg végül a csendet Li, amitől ismételten lesokkolódtam. Ezt nem hiszem el! Mi a fene? Most már Liam is? Hát ez remek. Mi a francot vétettem, hogy mindenki ellenem van? - Itt búslakodott egymagában, és nagyon hiányolt téged! - folytatta széles mosolyt küldve felém, én meg elképedve pislogtam rá. Kellett jó néhány másodperc mire sikerült észhez térnem, és kinyögnöm a következő szavakat:
- Ez most komoly? Már te is, Liam? - kérdeztem felvont szemöldökkel, amire csak mosolyogva bólintott. - Nem hiszlek el... - csóváltam a fejem hitetlenkedve.  - Nagyon rossz hatással van rád ez a fekete ördög! - horkantam fel, Zayn felé intve a fejemmel.
- A legrosszabb hatással, nem igaz, baby?! - fordult Li felé, majd hosszú csókot nyomott a szájára. Megforgattam a szemeim, majd elnéztem, mert nem akartam ismételten a szemtanúja lenni annak, ahogy szó szerint felfalják egymást.
- Ketten egy ellen - szólalt meg mellőlem a mély hang tulajdonosa, ezzel magára vonva a figyelmem. - Talán mégiscsak igazat beszélnek, nem?! - húzta fel az egyik szemöldökét, miközben kíváncsian vizslatott smaragdjaival. - Valld csak be, hogy hiányoztam, ezen nincs mit szégyellned! Én teljes mértékben megértelek, mert mindenkire ilyen hatással vagyok! - magyarázta könnyűszerrel, majd vállat vonva még hozzátette: - Nem tehetek róla, hogy ellenállhatatlan vagyok, és te sem tehetsz róla, hogy nem tudsz nekem ellenállni! - dőlt hátra lazán, a vigyora pedig a füléig ért. Erre a kijelentésére a gerlepár felkuncogott, amire én egy "ezért még kapni fogtok" pillantással válaszoltam nekik, de őket ez cseppet sem izgatta, mert újra elmerültek egymás szájának tanulmányozásában. Istenem, miért büntetsz engem?!
- Kivagyok tőletek... - egy hatalmas sóhaj kíséretében döntöttem a homlokom az asztalra, majd biztonságot nyújtó menedékként még a karjaimat is a fejem köré fontam. Hallani se akartam róluk. - Egyszerűen csak hagyjatok békén! - motyogtam az asztallapba, mire egy újabb nevetéshullám hangzott fel körülöttem.
- Akkor mi leléptünk! - szólalt meg Zayn, amikor végre abbamaradt a nevetés.
- Pá! - dünnyögtem felemelve a jobb kezem, hogy integessek nekik, de a homlokom továbbra is a kemény asztallapot nyomta.
- Itt hagyjuk neked, Harry, hátha te jobban tudod kezelni a hisztijét! - mondta Z, és tisztán hallottam a hangján, hogy vigyorog. Morogtam egyet, majd válaszul a megjegyzésére felmutattam a középső ujjamat. - Sok sikert! - tette még hozzá nevetve, majd hallottam, ahogy kikászálódnak a boxból, kettesbe hagyva engem a göndörrel. Továbbra se mozdultam, csak kíváncsian vártam, hogy mi fog történni ezek után. Az egyik részem azért imádkozott, hogy a göndör megunja a hallgatásom, és elmenjen, míg a másik pont az ellenkezőjére vágyott. Nem értettem, hogy mi a fene történik velem, de amikor Harry a közelemben volt, totálisan összezavarodtam.
- Velem se akarsz többet szóba állni? - Ugrottam meg a mély hangra, ami közvetlenül a fülem mellől érkezett. Éreztem meleg leheletét a bőrömön, ami furcsa, de mégis kellemes bizsergést idézett elő az érintett területen. Nem volt időm azon agyalni, hogy miért történik mindez velem, hogy miért reagálok így a közelségére, ugyanis újra megszólalt:
- Amúgy kitaláltam, hogy mivel engesztelhetnél ki! - közölte, amire azon nyomban felkaptam a fejem. - Tudtam, hogy ezzel fel tudom kelteni az érdeklődésedet! - kuncogott jókedvűen.




2017. február 28., kedd

Everything happens for a reason (13.rész)

Sziasztok!

Megjöttem a kövi résszel, ami remélem tetszeni fog nektek! Én imádtam írni! 😍😍
Köszönöm az előző részhez érkezett komikat, imádlak benneteket!
Azt hiszem, most csak ennyit szerettem volna, jó olvasást kívánok! 
Puszi 😗

💚Dreamy Girl 💙



*Louis*


- Nem olyan vészes, mint amilyennek gondolod! - mondta, miközben lehajolt, hogy felhúzza a lábára a rikító bowling cipőt.
- Komolyan? - kérdeztem hitetlenkedve.
- Komolyan. - felelte kiegyenesedve, egyenesen a kékjeimbe nézve. - Majd meglátod, ha kipróbáltad, de előtte, igyunk egyet! - biccentett fejével az asztalunk felé, amin már ott sorakoztak a piák, amiket a srácok azonnal meg is rohamoztak. - Gyere, töltök neked egy ütőset! - kacsintott rám pimasz vigyorral az arcán, és mielőtt tiltakozhattam volna, mondván, nem iszom, egyszerűen ott hagyott. Megadóan felsóhajtva - amúgy se lett volna választási lehetőségem - indultam meg utána. Végül is, egy pohár nem árthat meg, nem igaz?! Sőt, talán még jót is fog tenni, és segíteni fog abban, hogy leküzdjem a gyomromban szüntelenül jelen lévő idegességemet. Hiába voltam izgatott, és vártam, hogy végre bowlingozhassak, azért eléggé be is voltam rezelve tőle. Míg töltötte a piát, a kíváncsiság eluralkodott rajtam, és nem bírtam tovább. Pipiskedve lestem át a válla felett, már amennyire tudtam, mert elég magas volt, na meg rafinált is, ugyanis mindig úgy mozdult, hogy ne láthassak semmit se az ügyködéséből. - Ne less! - kuncogott, és hogy még aljasabb legyen, lábujjhegyre állt, ami után végképp semmi esélyem se volt, így hamar fel is adtam, türelmesen kivárva a nekem szánt italt. - Parancsolj! Csak neked, csak most! - vigyorgott a kezembe adva a poharat, amiben valami barna lötty volt.
- Mi van benne? - kíváncsiskodtam az italt mustrálva.
- Ne kérdezősködj, csak hajtsd le! - emelte fel a sajátját, amiben szintén ugyanaz a pia lötykölődött. - Az új barátainkra! - kiáltotta, mire a csoport összes tagja felemelte a magasba a poharát, és Harry szavait elismételve öntötték magukba az alkoholt, amihez, bár kicsit késve, de én is csatlakoztam. Amint lefolyt a torkomon, köhögőrohamot kaptam. Olyan szörnyű ízű- és kegyetlenül erős volt, hogy azt hittem, menten elhányom magam. Tisztára szétmarta a nyelőcsövemet, borzalmasan rossz ízt hagyva maga után a számban.
- Jézusom! Normális vagy? - fintorogva, összeszorított szemekkel ráztam meg a fejem. - Mi a szar volt ez? Meg akarsz mérgezni? - krákogtam, mert még mindig égette a torkomat. Nagyokat nyeltem, abban reménykedve, hogy ez majd segíteni fog, de semmit sem ért.
- Ettől leszel igazán tökös! - lapogatott barátian hátba, jót nevetve szenvedésemen.
- Marha vicces vagy! - közöltem szarkasztikusan. - Hányni fogok! - öklendeztem a borzalmas íztől, ami sehogy sem akart eltűnni a számból. Mély levegőket vettem, és folyton azt kántáltam magamban, hogy "Nem fogok hányni!". Muszáj volt visszatartanom, ugyanis elég kínos lett volna ennyi ember előtt kidobni a taccsot.
- Akkor hozok még egyet belőle! - jelentette ki vigyorogva.
- Na azt próbáld meg! - fenyegetőztem, ami nem igazán hatotta meg. Továbbra is mosolygott, miközben elvette tőlem a kezemben szorongatott poharamat, hogy az asztalhoz visszafordulva, egy újabb körrel ajándékozhasson meg. - A-a! Felejtsd el! Én ezt tuti, hogy nem fogom még egyszer leönteni a torkomon! - tiltakoztam hevesen, még mindig küszködve a szörnyű ízzel a számban.
- Ez jobb lesz, ígérem! - nyújtotta felém, én pedig kétkedve vizslattam a narancssárgás színű folyadékot. - Ha nem, megbosszulhatod! - somolygott. Kicsit hezitáltam, de mikor nem láttam semmi gyanúsat arcvonásain, elfogadtam, és megbízva benne - bátor dolog volt tőlem -, egy kortyra lehúztam az egészet. Igaza volt. Százszorta finomabb volt, mint az előző, aminek sikeresen elvette az ízét.
- Szerencséd! - vigyorogtam, majd letettem az üres poharat az asztalra, ezzel jelezve, hogy nem áll szándékomban többet inni.
- Akkor mehet a menet? - húzogatta a szemöldökét, amire csak egy szemforgatással válaszoltam. - Melyikre menjünk? - kérdezte, mikor a két pálya között álldogáltunk.
- Hááát... - néztem hol az egyikre, hol meg a másikra. - Az utolsóra, ha lehet! Talán ott nem lehet majd annyira látni a bénázásomat! - közöltem, amin jót nevetett, miközben fellépdelt az általam kiválasztott pályára. Mikor észre vette, hogy nem követtem őt, kezével jelzett, hogy csatlakozzam hozzá. Amint ott álltam mellette, az ajkaimat harapdálva, zsebre dugott kézzel, zavartan kémleltem körül, mert úgy éreztem, hogy mindenki minket bámul, holott senki sem foglalkozott velünk, csak bebeszéltem magamnak. Megkönnyebbültem, ahogy megláttam Zaynéket, akik épp a mellettünk lévő pályára léptek fel, hatalmas mosolyt villantva felém. A fekete magabiztosan kapott fel egy golyót, és már gurított is, majdnem letarolva az összes bábut, amit a párja büszkén, hatalmas mosollyal figyelt. Párat gurított még, aztán cseréltek, és most Liamen volt a sor, hogy megmutassa mit is tud. Nem is volt olyan rossz, sőt ahhoz képest, hogy régen játszott már, elég ügyes volt. Reméltem, hogy én sem leszek annyira rossz, mert nem akartam ennyi ember előtt leégni. Sajnos egyre többen, és többen szállingóztak befelé, aminek köszönhetően alig maradt szabad pálya. Még jó, hogy az utolsó mellett döntöttem, mert így kevésbé éreztem magam feszélyezve.
- Hogy szeretnéd, hogy csináljuk? Megnézel engem, vagy kezdjük rögtön veled? - Harry kellemesen mély hangja szakított ki a gondolkodásomból.
- Ühm... Végül is mindegy, nekem úgy is jó, ha először te gurítasz! - mondtam, ő pedig kikapott egy golyót, amibe beledugta ujjait, aztán közelebb lépett hozzám.
- Oké, az az első, hogy keresel egy kiinduló pontot, ezt majd ki fogod tapasztalni, hogy neked melyik a jó! Azután nekifutsz, meglendíted a karod, és kiengeded a golyót! Igazából ennyi az egész, nem vészes! - közölte könnyedén, mintha ez olyan rohadt egyszerű lenne.
- Ja, mondani könnyű... - horkantam fel.
- Csinálni is az! - pimaszkodott, és mielőtt bármit is reagálhattam volna szavaira, hátat fordított nekem. - Jól figyelj, de ne úgy, mint mikor a bárban voltunk! - nézett hátra a válla fölött, vigyorogva élvezve a piszkálásomat. Kis rohadék! Ingattam a fejem mosolyogva, ám amint leesett, hogy mit is mondott, és hogy hol is vagyunk, ijedten kaptam a fejemet a mellettünk nagyban gyakolró haverjaimra. Szerencsémre annyira el voltak foglalva egymással, hogy nem hallották meg a göndör előző kijelentését. Még jó, különben nagy szarban lettem volna. Megnyugodva irányítottam vissza a tekintetemet Harryre, aki alig lépett éppen csak kettőt - mondjuk ilyen hosszú lábbak nem volt min csodálkozni -, és már gurította is a golyót, ami iszonyat gyorsasággal száguldott a bábuk felé, amikbe becsapódva, egyet sem hagyott állva. Fülig érő mosollyal, büszke fejjel fordult vissza felém. - Látod? Egyszerű, mint a pofon! - tárta szét a karjait, amire hitetlenkedve ráztam meg a fejem. - Most te jössz! Készen állsz?
- Asszem igen... - feleltem kissé idegesen, majd odaléptem az egymás mellet sorakozó bowling golyókhoz, amiket sorra megtapogattam, na, nem mintha annyira értettem volna hozzájuk, csak kíváncsi voltam, milyen a tapintásuk.
- Különböző súlyúak! - nyúlt az egyikhez, amihez pont én is, így kezeink egy pillanatra összeértek. Ijedtem kaptam el az enyémet, és próbáltam úgy tenni, mintha mi sem történt volna, habár elég nehéz volt, mivel az arcom már lángokban állt. Harry nem nézett fel, csak halványan elmosolyodott, megköszörülte a torkát, aztán folytatta: - A rajtuk lévő számok jelzik a súlyukat! - forgatta meg az egyiket, megmutatva a rajta lévő számot, ami nekem semmit sem mondott, de szerintem nem is volt olyan fontos, mert ha az lett volna, kaptam volna magyarázatot rá. - Majd kitapasztalod, hogy melyik a jó neked, ne legyen nagyon könnyű, de nehéz se, úgy válassz! A lyukba a hüvelyk- a középső- és a gyűrűsujjat kell beletenni! Válaszd ki a megfelelőt, aztán mehetünk tovább! - találomra kiválasztottam egy sárgát, amibe beledugtam az ujjaimat úgy, ahogy mondta az előbb, meg ahogy láttam is tőle. Felemeltem, a másik kezemmel pedig alá tartottam, mert azért volt súlya, de rendesen. Vissza is tettem, és kerestem egy másikat, ami már megfelelőnek tűnt.
- Ez jó lesz! - mondtam, izgatottan várva a következő utasításokat.
- Oké! Akkor állj, mondjuk... Ühm... - gondolkodott el. - Ide - mutatott egy pontra a deszkán. - Szerintem ez jó lesz, de majd látjuk! Mivel most gurítasz először, ezért elég, ha csak lépkedsz, nem kell nekifutnod a dobásnak! Közben lendítsd is meg egy kicsit a karod, és már gurulhat is a golyó! Ez így elmondva, elég hülyén hangzik, de gyakorlatban teljesen másabb, szóval nem is jártatom tovább a szám! Tiéd a pálya! - mosolygott, majd ellépett tőlem, átadva nekem a terepet. Odaálltam a kiinduló pontra, és mielőtt nekileselkedtem volna, egy mély levegőt vettem, amit lassan ki is fújtam. Próbáltam mindent úgy csinálni, ahogy mondta, meg, ahogy mutatta, de szerintem elég hülyére sikeredett a mozgásom, ugyanis amint elindultam, éreztem, hogy csúszik a lábam, ezért szinte totyogva tettem meg azt a pár lépést. Viszont a pálya végére kiérve sikerült anélkül elgurítanom a golyót, hogy utána repültem - vagy netán elestem volna, és emiatt irtó büszke voltam magamra. Még azután is, hogy a golyó a félpálya felé közeledve a oldalcsatornába kötött ki, elrobogva a bábuk mellett.
- Ez elég gyengére sikeredett... - fordultam Harryhez, aki alig bírta visszatartani a kitörni készülő nevetését. - Csak nyugodtan, nevess ki... - morgolódtam, miközben sértődötten fontam össze a kezeimet a mellkasom előtt.
- Ne csüggedj! Ha hiszed, ha nem én, is így kezdtem. - mondta, de nem igazán tudott ezzel megvigasztalni. Mikor látta, hogy tovább lógatom az orromat, közelebb lépett hozzám. - Sőt, elárulok neked valamit - hajolt egészen közel a fülemhez, amibe belesuttogta a következő szavakat: - Akkorát taknyoltam a legelső dobásomnál, hogy egy hétig sajgott a seggem! - nevetett fel saját bénaságán, amire érdeklődve emeltem fel a fejemet. Kíváncsian fürkésztem arcát, próbálva rájönni, hogy igazat mondott-e, vagy csak füllentett, ám nem tudtam semmit sem kiolvasni vonásaiból, ezért úgy döntöttem, rákérdezem:
- Komolyan, vagy csak most találtad ki, hogy jobban érezzem magam?
- Halálosan komoly, de ha nem hiszel nekem, kérdezd meg Niallt! Szemtanúja volt az egésznek! Hasát fogva, a földön fetrengve röhögött! Nem viccelek! - Amint ezt kimondta, felkuncogtam, mert szinte láttam magam előtt az egészet, pedig nem is voltam ott.
- Véletlen nem vette fel videóra? - érdeklődtem, még mindig mosolyogva.
- Szeretted volna látni, mi?
- Hááát... Jó lett volna látni a bénázásodat! - piszkálódtam egy kicsit én is.
- Mindjárt gondoltam - mormogta, de vigyora ott bujkált az arcán.
Ezután tovább folytattuk a gyakorlást, amit egyre jobban élveztem, mert végre sikerült többször egymás után is eltalálnom a bábukat. Tisztára be voltam zsongva, és alig vártam, hogy végre elkezdjük a játékot, de az még odébb volt. Szerettem volna még egy kicsit gyakorolni, mert ahogy megtudtam a göndörtől, a fiúk hetente egyszer, néha akár kétszer is ellátogattak ide, szóval elég jók voltak, én pedig nem szerettem volna leégetni magam előttük. Mondjuk az már egyáltalán nem érdekelt, hogy ki látta vagy ki nem a dobásaimat, ugyanis annyira jól elvoltunk Harryvel, hogy teljesen megfeledkeztem a külvilágról. Számomra csak mi ketten voltunk. Folyton egymást ugrattuk, és annyit röhögtünk, hogy megfájdult a hasam tőle. Tiszta idióták voltunk, olyanok, mint akik totál be voltak állva, de ez így volt jó. Néha azért átsandítottam a mellettünk szintén nevetve bolondozó szerelmespárra is. Zayn csókokkal, vagy ölelésekkel jutalmazta a jót gurító párját, de azért akkor is elcsattant egy-két csók, mikor nem talált el egyetlen bábut sem. Mosolyogva figyeltem, hogy milyen boldogok, és hihetetlenül örültem annak, hogy egymásra találtak. Szerencsések voltak, nem úgy, mint én. Fájdalmasan sóhajtottam fel, ahogy eszembe jutottak Cassievel töltött napjaim emléke, amikor még minden rendben volt, amikor még szerelmesek voltunk, és boldogok. Habár én még akkor is az voltam, mikor ő már más ágyában kereste a boldogságot, ezzel mindent tönkre téve. Szívem elszorult, és minden eddigi jókedvem egy szempillantás alatt elszállt. Közel voltam ahhoz, hogy könnyek lepjék el a szememet, és hogy eldobva minden, lelépjek innen, ám Harry meleg tenyerének a hátamra simulása visszahozott a jelenbe, még mielőtt teljesen magába nem szippantott volna az elromlott múltam.
- Jól vagy? - fel-le járatta a kezét hátamon, ami nyugtatóan hatott a lelkemre.
- Persze, folytassuk. - igyekeztem egy normális mosolyt villantani felé, aztán minden erőmet összeszedve folytattam a játékot. A göndör mindenben segített, mutatta, hogy mit hogyan csináljak, hogy min javítsak még, amitől egyre jobb és jobb lettem. Olyannyira, hogy úgy döntöttem, itt az idő, hogy elkezdjük a meccset. Niall próbálta úgy összeállítani a két csapatot, hogy egyforma erőviszonyokkal rendelkezzenek, ezért mivel Li és én kezdők voltunk, minket szétszedett. A szerelmespárt magához, míg engem Harryhez osztott be, aki hatalmas mosollyal az arcán fogadta, hogy egy csapatba kerültünk. Én is ugyanennyire örültem neki. Jake, aki már most eléggé mámoros állapotban volt, bepötyögte a neveket - méghozzá hibátlanul -, amik megjelentek a pálya felett lévő képernyőn. Engem a harmadiknak írt be, utánam pedig Harry következett.
- Ismered a szabályokat? - lépett mellém Aaron, aki szintén a mi csapatunkba került. Megráztam a fejem, mire azon nyomban elkezdte sorolni a fontosabb dolgokat, amikből őszintén megmondva, nem sok mindent sikerült felfognom, és egy kicsit bele is keveredtem, de úgy voltam vele, hogy majd a játék közben úgy is rá fogok jönni, hogy miről is beszélt. Nyilván az arcomra is kiülhetett a bizonytalanságom, mert keze a vállamra simult, amire a kék szemeibe néztem. - Nem kell aggódnod, minden világos lesz!
- Remélem is! - húztam el a számat.
- De, ha nem, az se olyan nagy baj, csak játszani kell, és megverni az ellenfelet! - kacsintott rám, majd otthagyott, mert közben elkezdődött a meccs, és ő volt az első a csapatunkban. Elég ideges lettem, nagyon féltem attól, hogy mit fogok alakítani, és mikor én következtem, azt hittem menten elájulok. A szívem úgy dobogott, hogy majd kiugrott a helyéről, a tenyerem pedig izzadni kezdett, ami valljuk be, nem igazán volt szerencsés ebben a helyzetben. Egy pillanatra behunytam a szemem, mélyet lélegeztem abban reménykedve, hogy ezzel sikerül majd lenyugtatnom az idegeimet, ám nem jártam sok sikerrel. Feladva a próbálkozásomat vettem ki az időközben megérkező bowling golyót a helyéről, majd szemeimmel Harryt kezdtem el keresni, akit azonnal meg is találtam. A pálya szélén ácsorgott, pont mögöttem, egy biztató mosollyal nézve rám. "Menni fog" tátogta, ami valamiért hatalmas megkönnyebbüléssel fogott el. Most már magabiztosan fordultam a bábuk felé, beállva az indulási pontra, ahonnan elstartolva, karomat meglendítve gurítottam el a golyót. Egyenesen a közepe felé gurult, ám mielőtt becsapódott volna, kicsit jobbra fordult, aminek köszönhetően csak két bábut hagyott maga után. Hátam mögött hangos ujjongás hallatszott, amitől nekem is fülig ért a szám. Ám most jött csak még a neheze, ugyanis most azt a kettőt kellett leütnöm, ami legnagyobb meglepetésemre sikerült is. Újabb üdvrivalgás hangzott fel, én pedig boldogan vigyorogva adtam át a helyem Harrynek, aki büszkén mosolygott rám, miközben felemelte a kezét, amibe lelkesen csaptam bele.
- Szép volt, csak így tovább! - mondta rám kacsintva. A többiek is gratuláltak, akiknek egymás után, vidáman csapkodtam bele a feltartott tenyerükbe. Hihetetlenül boldognak, és felszabadulnak éreztem magam. Olyan volt, mintha erre az estére minden gondom elszállt volna, és ez jó érzéssel töltött el. Semmi más nem érdekelt, csak a játék, ami minden egyes perc elteltével egyre izgalmasabbá vált. Fülig érő szájjal figyeltem az összes bábut letaroló göndört, meg a mellette szintén tíz bábut lesöprő Zaynt. Mindketten hetykén lépdeltek le a pályáról, ami mosolygásra késztetett.
- Két nagyképű! - bökött oldalba Liam, mire felnevettem, amihez ő is csatlakozott.
- Mi olyan vicces? - húzta fel a szemöldökét Z, hol Li-re, hol pedig rám nézve.
- Semmi - vágtuk rá egyszerre, ami egy kicsit sem volt gyanús.
- Aham... Figyelni foglak titeket! - fenyegetett meg minket, miközben átkarolta a párját, akinek hosszúra nyúló csókot nyomott a szájára. A csapatunk tagjai egytől- egyig szuperek voltak, de sajnos a másik csapat se hagyta magát. Folyton fej-fej mellett haladtunk, kivéve, mikor én következtem, mert akkor mindig elhagytak minket. Voltak jó gurításaim, sőt Strike-om is - mint megtudtam Aarontől, így szokták nevezni azt, ha mind a tíz bábut ledöntik -, viszont rosszabb sajnos sokkal több volt. Tarolni meg végképp nem tudtam. Mindig mellé dobtam, mikor egy, kettő vagy netán több bábu állt fent, ami miatt elég hamar elment a kedvem az egésztől. Kicsit arrébb állva figyeltem a fiúkat, és csak akkor mentem közelebb, mikor én következtem. Gyorsan lejátszottuk az első meccset, amit természetesen a másik csapat nyert meg. Engem sosem zavart, ha nem nyertem, a veszteséget is mindig jól viseltem, de itt más volt a helyzet. Itt csapatban voltam, és nem egyedül, na meg azzal is tisztában voltam, hogy miattam kaptunk ki. Bánatosan huppantam le a kanapéra, magam elé húzva a vodkás üveget, amiből öntöttem egy pohárral, egyből le is húzva azt.
- Ennyire szörnyű, hogy innod kell rá? - jött mögülem az ismerős mély hang, amire most nem emeltem fel a fejemet, csak tovább bámultam az ujjaimat, amikkel a pohár oldalán doboltam.
- Nem megy... - motyogtam magam elé.
- Ugyan, ezért nem kell lógatnod az orrod - mondta, mire mégiscsak felnéztem rá. A fejem mellett, a kanapé háttámlájára könyökölve, halványan mosolyogva nézett le rám.
- Miattam nem nyertünk... Ti nagyon jók vagytok, én meg... Én meg csak bénázok... - szomorúan biggyesztettem le ajkaimat.
- Először is, mi már jó ideje bowlingozunk, te pedig csak most kezdted alig pár órája! Másodszor meg, nem a nyerés a lényeg, hanem az, hogy jól érezzük magunkat! Hidd el, senkit nem érdekel, hogy kikapunk, vagy sem! Szóval, ne bánkódj emiatt, oké? - Nem szóltam semmit, csak lehajtottam a fejem az üres poharat bámulva. - Oké?! - lökött meg játékosan a vállamnál, amivel sikerült kicsalni belőlem egy mosolyt.
- Oké - válaszoltam dünnyögve.
- Akkor emeld fel a form... Khm... - krákogott megakadva a mondandójában, amire azonnal felkaptam a fejem. Láttam arcán, hogy egy pillanatra megilletődött, de utána visszatért az utánozhatatlan mosolya, és mintha mi sem történt volna, lazán folytatta: - Gyere, a második körben szétrúgjuk a seggüket! - Megadóan felkeltem a kanapéról, hogy együtt menjünk vissza a pályához, ahol már elkezdődött a következő forduló. - Ha kell, segítek! Csak lazán játssz, ne foglalkozz semmivel, és senkivel! Hajrá! - biccentett a pálya felé, mert pont én voltam a soros. Próbáltam nem foglalkozni semmivel, pontosan úgy, ahogy mondta, ami tényleg sokat segített. Sokkal jobb voltam, mint az előző körben, és ezt csakis Harrynek köszönhettem, aki folyton segített nekem. Minden egyes lejövetelemnél adott pár jó tanácsot, amit természetesen megfogadtam. Az egy bábukkal sem volt már gondom, sőt volt olyan is, hogy kettőt vagy hármat is levettem egyszerre, amitől boldogan ugráltam a pálya végén. Ismét önfeledten játszottam, szurkoltam a csapatomnak, és annyira izgatottá váltam, hogy alig bírtam egy helyben maradni. Topogtam, türelmetlenül várva a soromat, ami közben elfogyasztottam egy vodka-narancsot is, amit később egy újabb követett. Éreztem, hogy elég volt ennyi, mert kezdett a fejembe szállni, és attól féltem, hogy ha még eggyel legurítok, eltaknyolok majd a pályán. Az utolsó dobásomra készültem, habár kicsit homályosan láttam, mégis erősen koncentráltam arra az egy pontra, ahová célozni akartam. Meglendítettem a karomat, és elgurítottam a golyót, letarolva az összes bábut. Ujjongva ugrottam egyet, majd a szintén éljenző fiúkhoz siettem, akik vállveregetésekkel, ölelésekkel, és pacsikkal fogadtak. Hihetetlen jó érzés volt, hogy velem örültek.
- Látod?! Megy ez! - mosolygott Harry, kezével finoman végigsimítva a hátamon, amitől kellemes melegség fogott el. Furcsa bizsergés keletkezett a gyomromban, ahogy tenyere lejjebb csúszott, egészen a derekamig. 
- De csak a segítségeddel... - feleltem kissé zavartan, nagyokat nyeldesve, mert tenyere még mindig nem mozdult, továbbra is ott pihent a derekamon.
- Ugyan - legyintett mosolyogva, majd hirtelen elkapta a kezét, és a farmerja zsebébe csúsztatta, előhúzva belőle a mobilját, aminek kijelzőjén akaratlanul is megláttam a szüntelenül villogó "Ryan" nevet. Éreztem, hogy Harry teste megfeszülni mellettem, ezért felkaptam a fejemet, és arcát kezdtem el fürkészni, amin tisztán látszott, hogy nem éppen örült a bejövő hívásnak. Hosszú ujja a piros- és a zöld telefon ikonja között ingázott, majd hosszas tétovázás után az elutasítás mellett döntött. Felsóhajtott, mint aki megkönnyebbült előző tettétől, ám nem sokáig tartott, ugyanis a telefon pár másodperc elteltével újra villogni kezdett a kezében. Morgott valamit az orra alatt, amiből egy mukkot se értettem, aztán felém fordult. - Figyu, ne haragudj, de ezt muszáj elintéznem! - közölte, idegesen túrva bele göndör hajába. - Mondd meg a srácoknak, hogy nyugodtan kezdjék el nélkülem! Írjatok be a végére, addigra visszaérek! - hadarta el, és már itt sem volt. Értetlenül követtem a tekintetemmel a sietősen távolodó, az embereket türelmetlenül kikerülő alakját, ami perceken belül el is tűnt a szemem elől. Vállat vonva mentem oda fiúkhoz, hogy közöljem velük Harry szavait, majd nekiláttunk a harmadik, mindent eldöntő körnek. 1-1 volt az állás, úgyhogy most nagyon bele kellett húznunk, ha nyerni akartunk. Egymás után lépkedtünk fel a pályára, ám a göndör még mindig sehol sem volt, ami őszintén megmondva, egyre jobban kezdett aggasztani. Folyton a bejárat felé sandítottam hátha megjelenik, vagy épp csak leállt valakivel beszélgetni, de sajnos nem így történt. Aaron úgy döntött, hogy dob egyet a göndör helyett, így tovább haladhattunk a játékkal, amire egyáltalán nem tudtam koncentrálni. Hirtelen Niall lépett oda hozzám, akinek kék szemeiben nyugtalanság tükröződött.
- Nem tudod véletlenül megmondani, hogy ki hívta Harryt? – kérdezte sietve, feszültséggel teli hangon.
- De, valami… Ryan... azt hiszem… - amint kimondtam a nevet, rémület futott át az arcán, és se szó, se beszéd ott hagyott, kisietve a klubból. Fogalmam sem volt, hogy mi folyik körülöttem, de azt tisztán éreztem, hogy valami baj van.


2017. február 12., vasárnap

Everything happens for a reason (12.rész)



Halihó!

Bocsánat, hogy ilyen sokáig nem jelentkeztem, de az ihlethiány sajnos megint utolért... Reméltem, hogy nem tart sokáig, de úgy látszik a hosszabb változata látogatott meg. (Utálom!!! Legszörnyűbb!!😢
Tudom, hogy ez nem mentség, de aki ír, az tudja milyen érzés az, mikor írnál, de egyszerűen nem megy, nem állnak össze a mondatok, és mindent rossznak érzel. Higgyétek el, mindent kipróbáltam, amit a blogokban írnak az ihlethiány leküzdéséről, viszont semmi sem segített. Most szerencsémre sikerült pár oldalt összehoznom, ami fogalmam sincs, hogy milyenre sikeredett, de majd ti megmondjátok. Remélem nem lett olyan szörnyű... 😩
Nem mondom, hogy visszatértem vagy ilyesmi (nem akarok semmit elkiabálni), ez majd csak akkor fog kiderülni, mikor nekilátok a folytatásnak. Szorítsatok, hogy sikerüljön! 😊
Köszönöm mindenkinek, aki kitartott mellettem, és hogy ilyen sokan jelentkeztetek, hogy itt vagyok! Nagyon sokat jelentett, hogy mindvégig érdeklődtetek, és vártátok a részt!
Imádlak benneteket, és bocsánat, hogy ilyen sok gond van velem...
Jó olvasást, 
Puszillak benneteket

💙Dreamy Girl💚




*Louis*



Nem akartam hinni a szememnek. Még párat pislogtam is, hátha csak képzelődöm, de nem, tényleg ott volt. Lazán a bárpultnak dőlt, miközben továbbra is engem vizslatott azzal az utánozhatatlan mosolyával, amitől kezdtem egyre inkább zavarba jönni. Mikor már valóban kezdett kényelmetlenné válni számomra a szituáció, váratlanul egy felettébb csinos lány lépett oda hozzá - ezzel kizökkentve őt a bámulásomból -, akit hatalmas mosollyal, és puszikkal üdvözölt. Azonnal beszélgetésbe elegyedtek, ami után Harry meg is feledkezett rólam, én viszont, egyszerűen képtelen voltam levenni róluk a tekintetemet. Árgus szemekkel figyeltem minden egyes mozdulatukat, és mikor a göndör karja a lány keskeny dereka köré fonódott, valami furcsa érzés kerített a hatalmába, ami egyre csak fokozódott bennem, miután lágy puszikkal hintette be a szőkeség arcát, aki erre jóízűen felnevetett, majd átölelte őt. Vajon ki lehetett ez a csaj? - morfondíroztam magamban, ám nem kellett sokáig agyalnom rajta, ugyanis eszembe jutott Niall szállodában lebonyolított telefonbeszélgetése, amiben megígérte Harrynek, hogy segíteni fog neki valami csajjal kapcsolatban, ha egyáltalán erről volt szó, és vele dumált. Viszont, ha igen, tuti, hogy ez volt az a lány, akiről beszéltek. Mondjuk így elnézve őket, nem értettem a segítségkérését, ugyanis tisztán látszott a szőkén, hogy odáig meg vissza van a göndörért, és ez fordítva is így volt. Folyton nevetgéltek, ölelgették és puszilgatták egymást. Látszott rajtuk, hogy jól érzik magukat egymás társaságában, és ez eléggé a kedvemet szegte. De miért is? - tettem fel magamban a számomra is oly furcsa kérdést, amit magam sem tudtam volna megválaszolni. Egyszerűen nem értettem ezt az egészet. Miért érdekelt, hogy kivel van? Nem is ismerem őt, szóval semmi közöm ahhoz, hogy kivel randizgat, nem igaz?! Azt csinál, amit csak akar, és azzal flörtöl, akivel csak akar, mert ez nem az én dolgom. Próbáltam győzködni magam, mégis valahogy minden jókedvem elszállt, és semmi mást nem akartam, csak eltűnni innen. Hiba volt eljönnöm, és ezt már akkor tudtam, mikor rábólintottam a meghívásra. Miután sikerült eldöntenem magamban, hogy rosszul létre hivatkozva lelépek innen, Harry újabb puszit nyomott a lány orcájára, akitől ellépve, egyenesen felém indult. A torkomban gombóc nőtt, a gyomrom összezsugorodott, a szívemről meg inkább nem nyilatkoznék. Maradjunk annyiban, hogy csoda, hogy még élek. Ahogy lassú, magabiztos léptekkel közeledett felém, önkéntelenül is végigmértem a feketébe öltöztetett nyúlánk testét. Egy koptatott hatású Rolling Stones pólót, és egy szűk, szinte második bőrként ható nadrágot viselt, ami kirajzolta hosszú, vékony, mégis izmos lábait, amik egy egyszerű sportcipőben végződtek. Hosszú, zongorista ujjaival a hajába túrt, hátrafésülve a homlokára hulló rakoncátlan göndör fürtjeit, ám mind hiába volt, mert azok azon nyomban vissza is hullottak az előző pozíciójukba. Őt figyelve, olyan érzésem támadt, mintha egy bemutatón lennék, ahol Harry a modell, aki épp a kifutón végigsétálva mutatja be a legújabb ruhakollekciót. Arra lettem figyelmes, hogy míg őt bámultam, a szám is tátva maradt, ezzel kiszárítva ajkaimat, amiket nyelvemmel végigszántva benedvesítettem, majd összezártam. Próbáltam összeszedni magam, de mikor már csak pár lépésnyire volt tőlem, totális káosz lettem. Fogalmam sem volt, hogy most mi fog történni, ám arra, ami következett, egyáltalán nem számítottam. Egyszerűen csak elsétált mellettem, mintha ott se lettem volna, ezzel újabb döbbenetbe küldve engemet, amit még egy kis csalódottság is követett. Mi a fene volt ez?! Tényleg csak úgy elsétált mellettem?! Talán nem ismert volna fel?! Az lehetetlen, ugyanis a bárpultnál álldogálva mindvégig engem fürkészett. De akkor most miért nézett levegőnek? Agyamban ilyen, és ehhez hasonló kérdések cikáztak, miközben csüggedten fordultam meg, hogy tovább követhessem őt a tekintetemmel. Sorra lekezelt a fiúkkal, akikkel még pár szót is váltott, majd pedig Niallhöz lépett, akit egy öklössel üdvözölt. A szöszi mondott neki valamit, majd felénk intetett a fejével, amire a göndör is ránk vezette a tekintetét. Újabb szívroham kerülgetett, mikor megindultak felénk. Most komolyan idejönnek? Szent szar! Nekem annyi! - idegeskedtem, és úgy éreztem menten elájulok. Jézusom! Szedd már össze magad, Louis! Ez nem normális! Nyugodj már le! Minden rendben lesz, csak próbálj meg lenyugodni! - mondogattam magamban, míg elénk nem értek.
- Harry, hadd mutassam be neked az új barátaimat! - kezdett bele a szöszi. - Ő itt, Liam! - mutatott az említettre, akivel a göndör egy "örülök, hogy megismertelek" szöveggel, mosolyogva kezelt le. - Ő meg a párja, Zayn!
- A párja?! - tekintete a két haverom között ingázott, miközben megrázta a fekete kezét. A szerelmespár mosolyogva nézett egymásra, majd egyszerre bólintottak, ami aranyos volt, de most nem igazán tudtam erre koncentrálni, ugyanis épp azon voltam, hogy el ne ájuljak. - Helyesek vagytok együtt! - kacsintott rájuk, aztán én következtem. Szerintem, nem kell részleteznem, hogy hogyan is éreztem magam. Nem vicceltem az előbb, tényleg az ájulás szélén álltam, és úgy izzadtam, mintha egy szaunában lettem volna. Tiszta ideg voltam, mert nem tudtam, hogy mi fog következni, és ez teljesen kikészített. - Ő pedig, Louis! - mosolygott Ni, mire Harry egyszerűen csak felém nyújtotta a kezét, amit ijedten figyeltem, és mielőtt az övébe csúsztattam volna az enyémet, észrevétlenül megtöröltem a nadrágomba az izzadtságtól nyirkos tenyeremet.
- Szia, Louis! - köszönt kedvesen, forró, hatalmas kezével gyengéden markolva az enyémet, amitől ugyanolyan kellemes bizsergés fogott el, mint mikor legelőször érintkezett a bőrünk.
- H-hello! - makogtam idétlenül, mire Harry elmosolyodott, még mindig a kezemet fogva. Gyerünk, szedd már össze magad, tiszta gáz vagy!
- Mondd csak, nem ismerjük mi egymást véletlenül? - kérdezte fürkésző tekintettel. Ez volt az a pillanat, amikor legszívesebben eltűntem volna a föld színéről. Óvatosan a jobbomon álldogáló haverjaimra sandítottam, akik tányérnyi nagyságúra nyílt szemekkel, értetlenül figyelték a kettőnk között lezajló, számukra - mondjuk már számomra is - érthetetlen szituációt. Basszus, ezt most nagyon meg fogom szívni. - Dehogynem! - folytatta mosolyogva, én pedig újfent szívrohamot kaptam. Kész, végem. Most mindent ki fog tálalni. Istenem, mi a fenéért nem tudtam elmondani a fiúknak? Miért kellett titkolóznom? Csak koktéloztunk, semmi több. - Te vagy az a srác, aki kétszer majdnem fellökött, nem igaz?! - nevetett fel jóízűen, amihez a többiek is csatlakoztak. Na jó, nekem itt lett végleg végem. Nem értettem, hogy mire megy ki a játék, és ez teljesen összezavart, ami miatt csak egy kínos mosolyra futotta, mielőtt megszólaltam volna:
- Ühm... Ja... - ennyi tellett tőlem, majd szétválasztottam a még mindig egymást markoló kezeinket.
- Örülök a találkozásnak srácok! Jó látni, hogy újabb tagokkal bővül a csapatunk! - mondta szüntelenül mosolyogva. - Most viszont, ha nem haragszotok megyek, és rendelek pár piát, mert a fiúk anélkül nem hajlandóak nekiállni a játéknak! Szörnyűek... - forgatta meg a szemeit, még mindig somolyogva, aztán hirtelen megfordult, és ott hagyott bennünket.
- Na, menjünk vissza a többiekhez! - szólalt meg Niall, mire mindenki megindult, csak én nem, és ez egyből felkeltette a szöszi figyelmét. - Nem jössz? - kérdezte meglepődve.
- Őőő... Én... - vakargattam a tarkómat, valami normális válaszért imádkozva. - Szerintem, segítek Harrynek piát hozni - feleltem, amire értetlen arckifejezéssel bámult rám, ezért tovább folytattam a zagyvaságomat: - Tudod... Egyedül nem biztos, hogy elbírja azt a tömérdek piát. Elég sokan vagyunk, és az elég sok pia... Szóval, ja... Segítek neki, vagy mi... - magyarázkodtam összevissza, de szerencsémre nem faggatott, csak fejet csóválva mosolygott, és a haverjaim után ment. Úristen, ez nagyon gáz volt. Nagyot sóhajtottam, kiengedve a bennem lévő idegességet, majd minden erőmet összeszedve indultam meg a bárpult felé, ahol Harry mellé furakodtam, aki felnézett rám, elmosolyodott, aztán újra maga elé kémlelt. Nem tudtam, hogy hogyan is kezdjek neki, ezért úgy döntöttem, nem köntörfalazok, hanem azonnal a lényegre térek.
- Mi volt ez az egész? - kérdeztem normális hangnemben, mire újra felemelte a fejét, zöldjeit egyenesen a kékjeimbe fúrva.
- Micsoda? - húzta fel a szemöldökét, amit egy amolyan "most komolyan" fejjel fogadtam. Lazán megvonta a vállát, mintha nem tudná, hogy miről is van szó, pedig nagyon is tisztában volt vele. Felsóhajtottam, majd újra próbálkoztam.
- Miért csináltál úgy, mintha nem ismernél? - tettem fel konkrétabban a kérdésemet.
- Mert úgy tűnt, hogy nem szóltál rólam a barátaidnak, ezért gondoltam csendben maradok, mivel ez nem az én dolgom. - felelte, és hangjából kiéreztem egy kis csalódottságot is, amitől egyből bűntudatom támadt. Basszus, Louis, hogy lehettél ekkora fasz?!
- Nézd... Sajnálom, oké? - néztem rá bocsánatkérőn. - Nem így terveztem, csak... Nem tudom miért nem említettelek meg nekik, egyszerűen... Így alakult... - Akkora szemétnek éreztem magam, mint még soha. Hogy tehettem ezt vele?! Szegénynek rohadt szarul eshetett, hogy elhallgattam őt a legjobb haverjaim elől.
- Semmi baj, Louis - villantott felém egy barátságos mosolyt, bár ezzel sem tudott igazán megnyugtatni, és volt egy olyan érzésem, hogy soha semmivel nem fogom tudni helyrehozni ezt az egészet. Elcsesztem, mint mindig mindent.
- Sajnálom, tényleg, én csak... - képtelen voltam folytatni, mert egyszerűen semmilyen normális magyarázatot nem tudtam volna adni az idióta viselkedésemre.
- Mondom, semmi baj! Komolyan! - biztosított, és a hangja őszintének tűnt, én mégis egy szemét alaknak éreztem magam. - De, ha akarod, kiengesztelhetsz majd valamivel, mert a képedet elnézve szörnyű nagy bűntudat mardoshat! - fürkészett játékos vigyorral, ami valamiért hatalmas megkönnyebbülésként ért.
- Bármit! Ismétlem, bármit megteszek, csak hogy helyrehozzam a hülyeségemet! - közöltem gondolkodás nélkül, amire Harry arcán huncut mosoly jelent meg. Először nem értettem a reakcióját, de aztán, mikor felfogtam, hogy mit is mondtam, már lángokban állt az arcom.
- Tudod, mit?! Ezért már megérte! És ígérem, a szavadon foglak! - kacsintott rám, én pedig elfordítottam a fejemet, hogy ne láthassa a rikító képemet.
- Amúgy... - krákogtam. - Segítek elvinni a piákat, ha gondolod... - váltottam témát, mert nem akartam, hogy tovább folytatódjon ez a beszélgetés. Harry elképedve nézett rám, majd kitört belőle a nevetés. Értetlenül fürkésztem őt, ugyanis nem értettem, hogy mi olyan vicces ebben.
- Te? Komolyan? - kuncogott, majd folytatta a játékos piszkálásomat: - Aki folyton nekimegy mindenkinek? Már ne haragudj, de rád tuti, hogy nem bíznám a piákat! - Szavaira morcos képpel, és mellkasom előtt összefont karokkal válaszoltam, erre ő csak még jobban nevetett. - Amúgy meg kihozzák, csak meg kell rendelni. - tette hozzá mellékesen.
- Jaaa, így már érthető, hogy Niall miért nézett rám olyan furcsán, mikor közöltem vele, hogy segítek neked elhozni a piákat! - nevettem fel bénaságomon, de hát honnan tudhattam volna. - Viszont, visszatérve az előzőekre! Nem szoktam mindenkinek nekimenni! - sértődötten húztam el a számat. - Nem vagyok olyan béna...
- Oh, akkor csak nekem? Ezt vehetem megtiszteltetésnek? - kötekedett a szemöldökét húzogatva, mire legszívesebben vállba bokszoltam volna, de még nem ismertük egymást annyira, hogy ezt megtegyem.
- Jó, oké, nyertél! - adtam meg magam, mert beláttam, hogy nincs esélyem ellene.
- Ezt már szeretem! - jelentette ki önelégült fejjel, én pedig szemet forgattam. - És csak hogy tudd - húzódott közelebb hozzám, mintha valami nagy titkot akarna elárulni nekem. - Mindig én nyerek! - Horkantam fel szavaira, mire a csapos épp akkor lépett oda hozzánk.
- Sajnálom, még egy kis türelmet kérek! - nézett ránk bocsánatkérően, mire Harry megértően bólintott. Ezután pár perces csend állt be közénk, amit végül én törtem meg:
- Csak hogy tisztázzuk, tény, hogy megérdemeltem azt, amit a fiúk előtt csináltál, de lásd be, hogy ez nem volt valami szép húzás tőled!
- Teljes mértékben egyetértek veled, viszont látni a falfehér arcodat, és azt, ahogy az ájulás kerülgetett, muris volt! - vigyorodott el gonoszul.
- Azt mindjárt gondoltam, hogy élvezted. - morogtam durcásan.
- Kvittek vagyunk! Vagyis nem, a kiengesztelés még jár nekem! - jelentette ki határozottan.
- Nem gondolod, hogy egy kicsit túl sokat akarsz? - kérdeztem felhúzva a szemöldökömet, de választ már nem kaptam rá, mert a csapos időközben visszatért.
- Bocs, hogy ennyit kellett várnod... - húzta el a száját a srác. - Új alkalmazott van, és még mindig nincs teljesen tisztában a dolgokkal...
- Ugyan, semmiség, ráérek! - felelte kedvesen.
- Kösz - mosolygott hálásan a csapos. - Szóval, akkor mit adhatok a csapatnak? - kérdezte, Harry pedig azon nyomban sorolni kezdte az italokat. Miután végeztünk, visszaballagtunk a többiekhez, akik míg mi távol voltunk, elfoglalták az utolsó két pályát, ami mögött - akárcsak a többinél - egy hatalmas, fekete színű, u alakú ülőgarnitúra foglalt helyet, egy kis asztallal a közepén. Szemeim rögvest megakadtak a kanapé egyik szélén ücsörgő, hevesen integető, vagy kapálódzó - nem tudtam eldönteni - barátaimon, akikhez egyből oda is mentem.
- Merre voltál? - kérdezte Zayn, miközben lehuppantam mellé.
- Csak segítettem Harrynek. - feleltem egyszerűen.
- Miben is? - kíváncsiskodott.
- Azt hittem, hogy el kell hozni a piákat, de kiderült, hogy kihozzák.
- Aham, értem. - És ezzel be is fejezte a kérdezősködést. Szerencsémre. - Fasza kis hely, nem igaz?
- Jaja, nagyon bejövős! - néztem újra körbe a hangulatos helyiségben. A fiúk egy része már a pályán tengett- lengett a rikító rózsaszínben, és citromsárgában pompázó bowling cipőkben, míg a másik részük velünk üldögélt a kanapén.
- Kezdhetünk? - szólalt meg a göndör, mire mindenki egyöntetűen helyeselt. - Akkor csapjunk bele! - izgatottan dörzsölte össze a tenyereit. - Szóval, ki- kivel...
- Várj! - vágott közbe Niall. - Újak is vannak, előbb őket kellene megkérdezni, nem igaz!? - fejével felénk biccentett, mire a göndör reflexszerűen ránk nézett.
- Igazad van, szöszke, nekem teljesen kiment a fejemből! Bocsi, srácok, csak rég volt már, hogy új taggal bővültünk! - mondta, aztán kis szünet után folytatta: - Igazából csak egy kérdésem lenne! -Arcára kiülő huncut vigyora rosszat sejtetett. - Melyikőtök fogott már golyót? - Kétértelmű kérdése hallatán mindenki felnevetett, kivéve engem, mert én azon voltam, hogy minél jobban elrejtsem zavaromat. Megint lángolni kezdett az arcom, ezért amennyire csak tudtam, lehajtottam a fejemet, és az asztal felületét kezdtem el kémlelni.
- Az attól függ, hogy milyen golyóra gondoltál! - csapott le Zayn, amin meg sem lepődtem. Nem is ő lett volna, ha nem vágott volna vissza egy másik félreérthető szöveggel. Újabb nevetéshullám, majd ismét a göndör vette át a szót:
- Szerintem nem ugyanarra gondoltunk! - Hallottam a hangján, hogy vigyorog, én pedig egyre lejjebb és lejjebb süllyedtem a kanapén.
- Biztos vagy te ebben? - kérdezte a fekete, viszont választ már nem kapott rá.
- Én csak egyszer bowlingoztam, de az már nagyon rég volt! - szólalt meg Liam, ezzel normális útra terelve a beszélgetést. Köszönöm, Li! - hálálkodtam magamban.
- Én sokszor játszottam már, és elég faszán tolom! - jelentette ki büszkén Zayn, és szinte láttam magam előtt azt a jól ismert önelégült fejét.
- Akkor jó, legalább tudsz segíteni a párodnak! - mondta Harry.
- Hát hogyne! Kezelésbe veszem! - Nem láttam az arcát, mert még mindig az asztalt vizslattam, de ismertem már annyira, hogy tudjam, ott ül a kaján vigyor az arcán. Az sosem maradhatott el.
- Zayn! - korholta le Li, aki, ha jól vettem ki a hangokból, vállon bokszolta az említettet.
- Oké, fiúk, amíg ti lerendezitek egymást - kuncogott a göndör. - Addig én Louishoz fordulnék. - Nevem hallatán azonnal felkaptam a fejemet, és egyenesen az engem vizslató zöld szemekbe néztem. - Te hogy állsz a bowlinggal?
- Sosem játszottam még. - feleltem szinte suttogva, és idegességemben az alsó ajkamat kezdtem el harapdálni.
- Jó, akkor te az enyém leszel! - közölte, és rám kacsintott. Hogy mi?! Az övé?! Döbbentem le egy pillanatra. - Gyere, nem kell félned, nem harapok! - vigyorgott, megvillantva tökéletes fehér fogait. Mosolyogva forgattam meg a szemeimet, majd felálltam a helyemről, követve őt a pálya széléig, ahol kiválasztottam a számomra megfelelő cipőt, amit sietősen felhúztam a lábamra. Kicsit idegesen, mégis izgatottan álldogáltam az egyik lábamról a másikra, arra várva, hogy végre elkezdjük.